A harmadik éve létező Kortárs Építészeti Központ fiatal építészei, képzőművészei és civil aktivistái időről-időre bebizonyítják, hogy megszállottak. Az idei, Polyák Levente által válogatott úgymond építészeti filmek általam megtekintett darabjainak mindegyike, még, ha vannak köztük filmes szempontból kevésbé megkapó alkotások is, témáikban, hangulataikban bizarrak és felejthetetlenek. Díjnyertes, komoly dokumentumfilmek épp úgy előfordultak a repertoáron, mint ismeretterjesztő jellegű filmérdekességek a nagyvilágból.
 |
| Ember a Magasban |
A fesztivál főcímében a World Trade Center két tornya között kötélen sétáló Philipe Petit immár világhírű figurája elég erős felütés. Ismerős az idén a Titanic filmfesztiválon is nagy sikerrel bemutatott Ember a Magasban (Man on Wire) című James Marsh filmből, amely 2008-ban a Sundance Film Fesztivál fődíjasa lett, 2009-ben pedig elnyerte a legjobb dokumentumfilm Oscar-díját. Az építészeti filmek sorának záró darabja lett a Toldiban, gondolom, elsősorban azért, mert a francia kötéltáncos filmbeli, 1974-es akciója, a World Trade Center két tornya közé kifeszített drótkötélen zajlik. A filmnek csak a szenzációja ez a mutatvány, mert igazából az illegális tett hat éves előkészületeiről és a megszállottak természetéről mesél. A nagy formátumú ?bűnöző? és ?bűntársai? tulajdonképpen azt bizonyítják be a világnak, hogy minden határ áthágható. Amit egyébként minden XI. és XX. századi építész is, aki itt a kisfilmekben szerepelt. Nekünk már megmosolyogtató, de az internet korszak előtt félelmetesnek tűnhettek azok az utópisztikus épületek és épületcsoportok, amelyeket a svéd Jesper Wachtmeister: Szép remények (Great Expectations) című, 2007-ben készült filmje mutat be. Kirándulás az egykori futurisztikus építészetbe dokumentumrészletekkel és az épületek, lakóközösségek mai állapotának bemutatásával. Egészen lenyűgöző például, hogy Le Corbusier beton lakótelepei ma is mennyire működőképesek, mint a lakók életmódjának új terei és semmi közük a nálunk szocialista építészet címén ismertté vált lakótelepi modellekhez, ahol pont az emberek elszigetelődése lett az eredmény. Láthatók még ebben a filmben olyan csodák, mint Moshe Safdie legóhoz hasonlító montreáli lakóépület csoportjai, Peter Cook és Colin Fournier grazi, megfeneklett ufóhoz hasonlatos kultúrháza (Kunsthaus), vagy Fuller üvegkupolái, amelyekről sorra vallanak a járókelők, az ottmaradt felhasználók, a tanítványok és igen meggyőzően maguk az építészek is.
Nem messze tőlünk is találhatók kísértetvárosok, gondoljunk csak Csernobil, vagy Preprijaty atomkatasztrófa sújtotta övezetére, ám a válogatásba egy távolabbi szellemszigetről szóló jelentés került be. Thomas Nordanstrad: Hashima című épület mozija egy Nagaszakihoz közel eső, a Mitsubishi cég által a XIX. század végén felvásárolt földdarabon épült, majd elpusztult, víz alatti szénkitermelésre létrejött iparvárosról szól. Lepereg egy élet és egy sziget virágzásának, majd pusztulásának a története. Az újkori atlantiszok múzeumának méltó darabja ez a város, amelynek sok lakóját túlélték az immár lakatlan épületei.
Privát paradicsomról szól Christoph Schaub: A napraforgó (Il Girasole) című alkotása. Rövidfilm az eltűnt boldogságról, Angelo Inverzini építész és olasz jövőtervező 1930-ban alkotott családi villájáról, amely a majdani olasz polgári lakóházak prototípusa lett volna egyesek szerint, ha nem jön közbe a háború. Ha nem is kacsalábon, de komoly szerkezeteken forgó kastélyról van szó. Egy ház, amely 360 fokban körbe fordítható. Az építész lánya mesél a filmben az aranynapokról és az azt követő időszakról is.
A fesztivál leglehangolóbb darabja az amerikai kultrendező Jem Cohen, 2004-ben készült Lánc (Chain) című munkája volt. Deprimáló kalandozások Amerika köztes helyein, plázákban, ipari parkokban, repülőtereken, banképületekben, szállodákban, és kisebb raktárüzletekből álló épületcsoportok között. Illegálisan, hat éven keresztül, kemény munkával forgatott alkotás. Az épületek közül két lány története domborodik ki, lassú monológokban hömpölyög a film, miközben peregnek a képek a szereplők átmeneti és ugyanakkor nagyon egyhangú élettereiről. Egyikük sem köt magánkapcsolatokat, egyikük sem boldog, de hogy is lehetne ilyen helyeken.
 |
| Lánc |
A legvidámabb film díját nálam Albert Maysles, David Maysles, Deborah Dickson és Susan Froemke: Christo Párizsban (Chisto in Paris) című, 1986-ban készült, majd egy órás darabja nyerte. Arról a bizonyos furcsa művészeti akcióról, amikor Párizs legrégibb hídját becsomagolták, és egyik napról a másikra eltűnt, visszavitt az időben, provokált, új összefüggéseket láttatott. Christo egy bolgár bevándorló művész és felesége Jeanne Claude egy francia tábornok lánya vitték keresztül a projektet, amin elhűlt a francia közvélemény és a világ. Ketten mesélik el a saját közös történetüket és az akció történetét is, nagyon szellemesen és közben pereg egy humorosra vágott film, amelyben szerepet kap a politika, az intrikák, a másképp látás és láttatás művészete is.
