Az Összeomlás ? Passzív interjú című, 2010-es munka középpontjában egy teljesen összetört BMW áll. Ezt a látványt a művész olyan hanginstallációval kombinálja, amelyben ? eredeti interjúk alapján ? autóbalesetet túlélő személyek szólalnak meg. Elmondják a szerencsétlenségről saját történetüket, beszámolnak arról, hogy mit gondoltak a biztonság csalóka érzetétől az ütközésig tartó átmeneti szakaszban. Az interjúrészleteket azonban a művész eldöntendő kérdésekké alakította. Ezeken alapul a zenemű, amelyet három operaénekes ad elő. A mű értelmezési keretét a létezés sorsszerűségének aspektusai, halál közeli élmények, ökológiai szempontok adják, a száguldó autó és az autóbaleset motívuma a filmkultúra és a reklámok ikonját idézi, de megidéződik az emberi viszonyok komplexitása és ezek ? olykor fatális ? hatása is a mindennapokra.
A Desney & Destiny (2007) és az Air Out (2008) című videomunka a zenei ?előadáson? belül a szabályostól való eltérés egyik aspektusát jeleníti meg. A Desney & Destiny-ben az ének alatt a lélegzetvétel mellékzaja hallható, az Air Out-ban pedig azt tapasztaljuk, hogy J. S. Bach Air című művének előadásakor a levegő kifogy az orgonából, az orgonasípok hangja fokozatosan elhal, majd az a zaj hallatszik, amelyet a pedálokon a láb, a billentyűkön pedig a kéz kelt. A hangok szintjén észlelhető szabálytalansághoz illeszkedik a videó képi világa is, mégpedig úgy, hogy a művész kvázi ?antireprezentatív? vizuális stratégiákat használ. Mindkét műben megfigyelhető, hogy a főszereplők csak hátulról jelennek meg (ami éppen ellentétes a médiában szerzett tapasztalatainkkal).
A Crystal Clear Propaganda ? The Transparent Method (2009) című mű a kiállítóteret a politikai propaganda arénájává változtatja, melynek a kommunista pártok retorikájára emlékeztető vizuális kódjai tartalom nélküliek, az önábrázolás individuális formái által uraltak.
A kiállítás központi képernyője egy színpad, melynek mindkét oldalán videomunkák és installációk láthatóak. Ez arra utal, hogy bizonyos, a szórakoztatóiparban szerzett ?készségek? demonstrálása ösztönző hatást gyakorolhat Németh Hajnal alkotásaira. A színpad a művek kontextusában kettős keretet képez: egyrészt a kiállítótér szokásos intézményi struktúráját adja (itt azok a jelentésrétegek kerülnek előtérbe, melyek a kiállítás összefüggéseiben a magas- és tömegkultúra találkozásához kapcsolódnak), másrészt utal a munkákban megjelenő performatív aspektusra és ennek ?antireprezentatív? színpadra állítására is. A tárlat központi eleme ilyen módon veszi figyelembe a befogadó szerepét, akit a művész mint a jelentésadás aktív résztvevőjét saját pozíciójának átgondolására invitál.
