Akinek a kínai Disznó évében malacfotó-kiállítását eszébe jut egy kínai büfében rendezni, az simán képes arra, hogy kamerájával fiúvécékbe lopózzon, máskor terézvárosi nyugdíjasokat szólítson le, álljanak neki modellt a Divat című csoportos kiállításhoz. Szóval sejthettem: ha Vedres Ági Éj címmel hirdet tárlatot, az nem a kötelező feketeségben nyugovóra térő városról szól majd.
A füzesabonyi pályaudvar kihalt állomásépületébe úgy látunk be messziről, hogy a kép előterében épp ütött-kopott személyvonat rohan. A vagonablakokon innen a vágányok rideg feketéje, a túloldalon a várótermek tágas üressége. Fölfoghatatlan, hogy tehetik mégis kedélyessé ezt az undok vidéket a majdnem áttetsző vasúti kocsik. De érezni a kupék kolbász-kenyérszagú meghittségét, látni a párolgó embertömeget a negyvenes égők fényében.
Na, ez az a sötétség, amire egyikünk se kíváncsi, ez a ránk erőltetett vakság unalmas és agresszív, tétlenségre kárhoztat. Mennyivel izgalmasabb éjszakák is vannak, sugallja Kemény, ő például Vedres Ági egyik éji képétől "angyalszárnysuhogást hallucinál", a másikon Leonardo Mona Lisájának háttértáját véli fölfedezni. Nincs már ideje beszélni a fotós kosztümflitternyi holdjáról, margitszigeti büféjének neonfényes zárórájáról, meg a dél-francia iskolaudvar elhagyatottan tekergő ugróiskoláiról, azt azért legvégül elárulja, hogy a megnyitószöveget írva Björköt hallgatott. Azt a számot, hogy Éj van.
