A Divat és tradíció című kiállítás a Kiscelli Múzeum egyetlen termében divatshow helyett egy szellemes időgép lett. A rendezők ugyanis a divat korábbi nagyasszonyait és kismestereit mellékelték a mai szalonok bemutatójához: kihalófélben lévő mesterségek talán utolsó képviselőit a mai Budapestről. Férfi- és nőiszabó, kesztyűkészítő, művirágkötő, kalapos, ingkészítő, cipőkészítő és ortopéd kötszerész, budapesti szalontulajdonosok és műhelyvezetők élettörténete, tárgyai, munkái kerültek a legutolsó Fashion Week-győztesek, londoni, párizsi és tokiói sikereken edződő fiatal magyar divatkreátoroké mellé.
A kiállítás attól jó, hogy egyformán kezeli ezt a két, teljesen más világot. A mesteremberek élettörténetéből egy családokban öröklődő életforma, a Kádár-korszakot leleményesen túlélő kisiparosi elszántság rajzolódik ki. A mai divattervezők pályaképe pedig gyakran szoros csapatmunkáról és a nemzetközi érvényesülés állomásairól, versenyekről, ösztöndíjakról, a világ nagy divatvárosainak vonzásáról szól. Az egyik minden körülmény ellenére őrzi a hagyományokat, a másik éppen fordítva, a sajátot, az egyedit, azt a kivételesen új stílust keresi, amiben ő az egyetlen, a legjobb. És mégis, a kettő nagyon szoros viszonyban van. Hiszen a finomság, amivel Anda Emília a papírkivágás ismétlődéseit hozza vissza a ruháin, vagy Konsánszky Dóra dekonstruált fűzői, az Aquanauta csoport népi motívumokkal díszített ultramodern öltözékei mégiscsak a korábbi mesterek precizitását, az átmentett kézműves hagyományok örökségét folytatják, de már helyhez, vevőkörhöz nem kötődve, a világ divatszínterén. Aki veszi a fáradtságot, és végigböngészi a tablókon az életrajzokat, elgondolkodhat azon is, hogy az egyéni értékeket tagadó szocialista évtizedekben folyamatosan fenntartani egy szalon stabil, igényes vevőkörét legalább olyan nehéz lehetett, mint ma huszonévesen bejutni a haute-couture nemzetközi élvonalába.
