Mozgásban a kép

Az egyik fotográfián egy szobafestő lendül éppen a magasba, mellette fiatal lány ül a földön, nem különösebben érintette meg a fiatalember akrobatikus bravúrja: inkább az uzsonnájára koncentrál. A fiú táncmozdulatban megragadott alakja, pemzlivel a kezében, szellemes önarckép, hiszen Munkácsi - született Mermelstein - Márton először tényleg megpróbálta követni szobafestő apja hivatását, de hamar kirepült a monoton mozdulatok börtönéből, és a maga módján próbálkozott a felületek megdolgozásával. Sajtómunkás lett, azt formálta képpé, amit és ahogyan látott, és ezt nem mindennapi tehetséggel tette. Kisebb eseményekről tudósított, majd amikor egy temetésről kellett riportot csinálnia, hirtelenjében vett egy kamerát és ellőtt néhány képet, hogy legyen mivel illusztrálni a cikket. Így lett fotográfus.

 

Tizennyolc évesen már a profi újságírók közé tartozott, mindenütt ott volt és mindenhez volt szeme. Közben verseket is írt, portrékat fotózott, majd saját műtermet nyitott Pesten. De az állófotó nem elégítette ki a minden újra éhes, folyton mozgásban lévő fiatalember ambícióit. A Színházi Élet című lapnak kezdett fotózni, az éppen akkoriban világvárossá lett Budapest csillagait kapta le, gyakran olyan szögből, ami senki másnak nem jutott volna eszébe. Közben lefényképezte az utcagyerekek játékait, a pesti bérházak intim történeteit, az együttlét, a szegénység felragyogó pillanatait. És a színészek, táncosok szakmai csúcspontjait olyan meggyőzően ábrázolta, hogy néhány év alatt Budapest egyszemélyes izgő-mozgó nevezetessége lett. Mert az a mozdulat, ahogyan Bársony Rózsi spárgában nyúlik végig a színpad fölött fél méterrel, csak az ő képén lehetett mozdulatlan valósággá. Ezt a mozgásba hozott állóképet vitte innen Pestről Berlinbe, aztán New Yorkba, ezzel lett egyedülálló.

 

Úgy tudta egy megdermedt pillatanban rögzíteni a mozgást, hogy az a néző gondolatában továbbröpült. Telibe találta a mozdulatok lényegét. Az a fotó, amelyen Frida Kahlót látjuk profilból, egy rá nem jellemző derűs mosolyfélével, mögötte Diego Rivera, a híres festő, a férj, szinte rémalakként mered bele a kamerába, fájdalmas ráismerés a kapcsolat tragikumára, pedig a beállítás nyilván egyetlen percig tartott. De Munkácsi meglátta a nő és a férfi pusztító szimbiózisát, és úgy tudta megmutatni, hogy a nézők egyenként, ott helyben döbbenjenek rá a látvány mögött feszülő történetre.

 

A Vintage kiállításán a pesti bérház zajos udvarától a '20-as, '30-as évek berlini fénykorától az amerikai emigráció kezdetéig minden időszakot több fotó dokumentál, és így nem kérdés, hogy a pesti proligyerekek játéka, az úszósapkás nizzai fürdőzők és a hosszú lábú amerikai modellek divatfotói hogyan következnek egymásból. Munkácsi mindig az élményt kereste, akár egy idol futott a tengerparton - amúgy ő találta fel a mozgásban készített divatfotót, amivel minden mai utódja nagyszerűen elboldogul -, akár Fred Astaire lába kopogott ezerrel a stúdió padlóján.

 

Berlinben lefényképezte a fürdőruhában síelő Leni Riefenstahlt, talán még nem volt vele tisztában, hogy egy új kor, a náci testkultusz ideálját fogalmazza meg a vadul röpülő férfias nő alakjában. Mert új volt akkor a motorbicikli, és igazán telitalálat az a vizet fröcskölő férfialak a motoron, de új az a kis kerek képmező is, ami egy visszapillantó tükrébe zárt néhány régi házat emel ki a semmiből. Semmiből valamit csak a legnagyobb fotósok tudnak csinálni, de Munkácsi minden képén valahogy magától születik meg ez a csoda.