Nyalat, vadat, s mi jó falat

Receptkönyvek, menülapok a XIX. század közepéről, kanalak és kelyhek egy kicsit későbbről, fagyiárus tricikli a nyelvújítás előtt "hideg nyalatnak" nevezett édesség történetéből - mindezek megtalálhatóak a kiállításon, de az egyik sarokban egy komplett régi cukrászműhelyet is kialakítottak. Itt számtalan sütőforma, sziták és egyebek lógnak a falon, márvány gyúróasztal középen - mindenki ilyet kívánna a konyhában sürgő-forgó, nagymamája köré.

A megnyitóra meglehetős tömeg érkezik, a manapság uralkodó trendektől elütő, de az alkalomhoz illő módon a Szent István téri általános iskola kisdiákjai énekelnek és szavalnak az ünnepélyes hangulat emelésére. Természetesen elhangzik az Eperfagyi című örökzöld, valamint több, témába vágó gyerekvers. A műsor után a gyerekeket a múzeum igazgatója, Kiss Imre bocsátja el, mondván, megdolgoztak a fagyiért, mehetnek az előcsarnokba. Úgy látszik, a felnőttek is mennének már, de illedelmesen megvárják a beszédeket, s

csak azután veszik célba a két fagyispultot. Az egyiknél az íróként, irodalomtörténész-ként is ismert Dr. Saly Noémi, a múzeum munkatársa kínálja a fagylaltot, "csak két gombócot lehet, hogy mindenkinek jusson!". Érdekes, egy gombóccal senki sem éri be. Három, komolyabb esetben négy adagért azonban éltes úriemberek pörölnek a pult előtt, hiába. Sőt, van, aki másodjára állja végig a sort, de rajtakapják.

A vendégek nagyobb része bagaméris utalások közepette választ a kínálatból, majd a kiállításra visszasétálva nosztalgiázik a régi cukrászdai életképek között. A dokumentációt szívesen ajánljuk figyelmes elolvasásra, hiszen megtudhatjuk például, hogy miért hívják az őszibarackos fagyit melbának, vagy hogy hol fagylaltozott szívesen Deák Ferenc.