Vastagon felvitt, szigorú sávokba rendeződő kolorit tölti be a képeket, ebben a közegben úsznak a figurák vagy mértani testek. Várady már évtizedek óta tudatosan elvonatkoztatja a jelenségeket a háttértől, homogén, síkká redukált térben jeleníti meg mondanivalóját. Ez a világűr lehet az emberen túli létezés, amiben minden jelenség ugyanolyan törvény szerint viselkedik, de lehet a kibertér, a gépek generálta jelek közege, kódolatlan információk áramlása. Vízszintes sávokban úsznak geometrikus formákká tökéletesedett jelek, és nincs, aki értelmezze őket. Végiglebegnek a síkon, zárt formákban vagy fragmentumokként leszakadva a többitől, lassú, folyamatos mozgással zárják ki a véletlen események bekövetkeztének esélyét. Itt minden meghatározott.
Néhány éve Várady ebbe az absztrakt térbe fotorealisztikus részletességgel megfestett figurákat helyez. Gyakran vendégszövegekkel, ikonszerű jelekkel is kiegészíti a sűrű, egynemű háttér és a kidolgozott alakok kettős rétegét, és ezzel újraértelmezi a dimenziókról alkotott fogalmunkat: ezek a képelemek nem a fizikai világ háromdimenziós terében, hanem a filozófia hagyományos hármas szférájában helyezkednek el, értelem, szellem és lélek erőterében. Van, hogy a figurák a képmező előterében láthatók, háttal vagy félprofilban a nézőnek, a kép középpontja felé néznek, helyüket mérlegelik az őket befogadó, zárt, homogén közegben. Vagy a kép két szélén állva próbálnak kapcsolatot létesíteni egymással, áttörni a sűrű közegen, ruhájuk színeivel vagy bőrük sötét tónusával, tekintetük pillanatnyi felcsillanásával saját utat keresni az állandó törvények között.
Ezen a kiállításon, az újabb Várady-képeken azonban enyhül a lét szigorú rendje: a figurák terében megjelenik a perspektíva. Múltat, de még inkább jövőt sejtet körülöttük a tér összerendeződése egy ember számára is megközelíthető formában. A Körmenet című vásznon egy titokzatos labirintus jelzései fölött vonulnak a szereplők, a kör középpontját keresik, és így egymás felé indulnak, de mintha alig vennének tudomást a többiekről. A labirintus hajszálvékony vonalakkal rajzolódik ki a lábuk alatt, mint egy ismeretlen, értelmes kultúra által hátrahagyott alaprajz, vagy Atlantisz szabályos, kör alaprajzú városának átsejlése a régmúltból. Mozdulataik pillanatnyi, eleven gesztusok, ezeket viszik az időtlenség felé, siető léptekkel és megtorpanásokkal. A teljes létezés és az aktuális emberi kapcsolatok ilyen közvetlen egymásra vonatkoztatásával ez a kép a kiállítás központja, innen sejthető meg Várady további festői útja.
