Vajda Lajost (1908-1941) a XX. századi magyar képzőművészet, ezen belül is a magyar avantgárd egyik legnagyobb egyéniségeként tartják számon, ennek ellenére munkássága csak kevéssé ismert a nagyközönség előtt. Ezt a hiányt kiküszöbölendő hozta létre a Magyar Nemzeti Galéria a művész legjelentősebb műveiből összeállított, a szentendrei Erdész Galériával közösen megrendezett tárlatát, amely az alkotó munkáit indulásától egészen haláláig vonultatja fel. A budapesti és vidéki közgyűjteményekből, külföldi és hazai magángyűjteményekből összeállított tárlat közel 250 darabos repertoárjában körülbelül 40 most először látható alkotás szerepel.
A csupán 33 évet élt Vajda 1928-ban a Képzőművészeti Főiskolán kezdte tanulmányait, ahol többek közt Korniss Dezső és Kepes György voltak a diáktársai. Ekkor került kapcsolatba Kassák Lajos Munka-körével, amely megalapozta baloldali szemléletét. Miután baloldali kapcsolatai miatt eltanácsolták a főiskoláról, 1930-ban Párizsba utazik, ahol négy évig él. Ebből az időszakból csupán néhány kollázsa maradt fenn, amely azonban markánsan képviseli az alkotó szociális érzékenységét: vágyak és félelmek helyett sokkal inkább a Föld és az emberiség iránti elkötelezettség jelenik meg az orosz avantgárd filmek villanásszerű vágástechnikáját idéző alkotásaiban. A kiállításon láthatóak a Korniss Dezsővel közösen, Kodály és Bartók gyűjtéseinek szellemében folytatott "motívumgyűjtések" eredményei, a szentendrei és szigetmonostori parasztporták rajzai is.
A Szentendrei házak feszülettel c. kép (1937)
Egyedi montázstechnikájának kifejlesztésével egy időben születnek Ikonos képei, amelyeken egyén és közösség, evilági és transzcendens egyszerre jelenik meg. Vajda elementáris ikonfestészetének titka, hogy ez a megközelítés számára nemcsak egy szakrális kuriózumot jelentett, hanem egy magasabb rendű valóság megragadását is. Ikon-önarcképein egyszerre lehetünk tanúi az önkritika, a jelennel és a múlttal való szembenézés fájdalmának: az ikonszerűségtől pedig már csak egy lépés a félelmetes maszkok korszaka, amelyben már markánsan megjelenik a kultúra pusztulása, összeomlása és a művész felkavart belső világa, haláltól való félelme. A festő 1938 utáni korszakának különlegessége, hogy a félelmetes, riasztó tartalmak sokszor gyönyörű formában tárulnak elénk.
A töredékesség megelőlegezi az alkotó utolsó évének, 1940-nek meglepően letisztult képi világát. A csúcspontnak is tekintett záróakkord idején Vajda olcsó csomagolópapírra készít hatalmas szénrajzokat: az organikus, kígyózó, egyszer tökéletes harmóniát, máskor riasztó kuszaságot mutató alkotások a természet elemi struktúráit idézik. A kiállítás egyik legmeghatározóbb darabja, a Felmutató ikonos önarckép finom, pettyegetett technikája ezeken a rajzokon már erőteljes, sötét vonalvezetéssé változik, megrázó ívet rajzolva a tragikusan rövid, de annál jelentősebb életműnek. A kiállítás február 22-ig tekinthető meg a Budavári Palota C épületében.
