|
Négyéves korom óta festőművésznek készültem. Abban az időben a földre terített egészíves csomagolópapírra festettem. mindig embereket. Sajnos ezek az első "művek" nem maradtak fenn. Bármilyen eszköz állt rendelkezésemre, akár egy kávéházi szalvéta, vagy egy füzet hátoldala, mindig rajzoltam.
A falikárpit amit én munkaterápiás festészetnek nevezek, megszabadított festőművészségem kételyeitől.
1968-ban felvettek az Iparművészeti Főiskola gobelin-szakára.
1974-ben diplomáztam. Valahonnan került egy nagyon ócska szövőszék, korai darabjaimat azon szőttem. Az a helyzet, hogy más szője meg képeimet, nálam fel sem merülhetett, mivel képzeletemben már kész a kárpit, amikor elkezdem szőni, ezért nem készítek színes tervet sem, csak egy kis ceruza-rajzocskát. Az a titok, hogy ez a kis rajz milyen metamorfózison megy át szövés közben, milyen lelkiállapotban vagyok, miért akarom, hogy a "világra jöjjön", akkor válik nyilvánossá, mikor a gobelin elkészül.
Csak akkor kezdek szőni, ha már felrobban bennem, nyomaszt, vagy nem hagy békén a téma. Azért soha sem szövök, mert az "olyan szép".
A kárpit a "nehéz-fegyverzet" műfaja, hónapokig tartó munkával, nemes anyagból készül, feltételezve, hogy sokáig fennmarad. Számomra lelkiismereti kérdés, hogy fontos dolgokról szóljon.
Soha nem dolgoztam művésztelepen, mert a társaság zavar az elmélyült munkában, talán ettől alakult ki rólam az a képzet, hogy nem vagyok közösségi ember. De az vagyok..... csak egyedül.
A hosszú magányosan eltöltött idő a szövőszék mellett arra sarkall, hogy kiállítsak. Most, hogy túl vagyok ötvenedik önálló kiállításomon, örömmel érzékelem, kárpitjaim képesek egy láthatatlan szállal összekötni engem, teljesen ismeretlen emberekkel.
Ilyen alkalom volt A Műcsarnokban 1987-ben megrendezett kiállításom, ahol az általam gyűjtött tárgyak-néha múzsáim- egy áttetsző függönnyel elválasztva, de mégis együtt szerepeltek gobelinjeimmel
Nagyon szerettem az Ernst Múzeumban 1997-ben Gobelin-liget Gobelin-kert címűt, ahol az egész kiállítótér padlóját összefüggő valódi fű borította, fasorral és a kertemből beültetett növényekkel. Illusztrálva a számomra fontosat: a természet és a művészet elválaszthatatlan kapcsolatát
Legutóbb Aubussonban lehettem tanúja. a kárpitok természetes és kortalan együttlélegzésének, Itt a XVI.-XIX századi falikárpitok, valamint Jean Lurcat és más XX századi francia alkotók művei fal-közösséget vállaltak az én munkáimmal
Ez a kiállítás ismét megerősített abban, hogy érdemes ezt a műfajt az egyre vadabb rohanás századában művelni, hiszen láthatóan szűkség van a művészet e minőségére, a "visszalassításra", hogy legyen időnk megfejteni- kik vagyunk."
|
