Furcsa élményben van részem, ahogy Gál Krisztián grafikusművész legújabb, Az Életre! című kiállításának megtekintése után az alkotó ars poeticájára bukkanok: "A játékot, amit én játszom, neked is odaadom. A rajzolás automatizmusa szürreális képeket szül, a kreativitás magyarázatokat ad és szimbólumokat gyárt, így az értelmezés labirintusa csodálatosan sok utat kínál és olyan képrejtvényt teremt, amelyet végtelenszer megfejthetünk". Ugyanis meglehetősen furcsa szinte szó szerint azokkal a gondolatokkal találkozni, amelyek a nemrég látott kiállítást szemlélve bennem is megfogalmazódtak.
Gál Krisztiánnak a Cervantes Intézetben látható sorozatai első pillantásra valóban a nonfigurativitás benyomását keltik, hogy aztán egy kicsit hosszabb szemlélődés után, a cím ismeretében egészen új megvilágításban lássuk, nézzük őket. Persze ez a felismerés már ősidők óta a művészet sajátja: az a fajta játékosság, amely lehetővé teszi és el is várja a befogadótól, hogy partnerré válva újabb és újabb utakat, megközelítéseket találjon - hogy önmagából táplálkozva, önmagát kifordítva keressen válaszokat. A grafikusművész képei - amelyek remek és hálás térre leltek a Cervantes Intézetben - egyszerre funkcionálnak tehát képregényekként és képrejtvényekként: a látogató elidőz, kérdez, belefeledkezik a barlangrajz- és hieroglifaszerű szimbólumok egymásra rétegzett rengetegébe.
Nem titok, hogy a grafikusművész két alkalommal járt a spanyolországi Alicantéban, és az ott készült vázlatok fontos részei az alkotó figuralitás és absztrakció közti egyensúlykeresésének. Rajzai helyenként Keith Haringet, olykor Picassót is eszünkbe juttathatják, a töredezettségükben is egy egészet alkotó kompozíciók elemei szoros, organikus kapcsolatban vannak egymással. Mint mechanikus perpetuum mobilék hordozzák magukban az örök mozgást, az állandó körforgást, miközben nem restek arra sem figyelmeztetni: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Ennek érdekes és érzékletes példája a Percek - Egy óra sorozat, amely 60 kisméretű kép egymásmellettiségével meséli el az állandóság és a változás tüneményes szimbiózisát. Nincs két ugyanolyan kép, olykor mégis találni vélhetünk egy-egy visszatérő motívumot, mintha egy megfejtetlen titkosírás betűit fürkésznénk.
