Egy bölcs tanító belesimul a világ jelenségeibe, nem türemkedik ki a felületből, éppen csak ott van, de léte más irányt szab a tanítványoknak. Varga Győző alkalmazott műfajt művel. Zenei és színházi előadásokhoz, hanglemezfelvételekhez készít látványos felületet, hírvivőt, jelet, amivel összeköti a képet és a várható élményt. És jó mesterként tudja, hogy elég egy szín, egy vonal, egy markáns utalás ahhoz, hogy a kép egyszerre szóljon önmagáról és az önmagán túli világról.
Klasszikus műveltsége és széles formakultúrája mindig megtalálja a megfelelő eszköztár elemeit: a tipográfiát, a rajzban megidézett műtörténeti korszakot és a színvilágot egyenrangúként kezeli és finoman hangolja egymáshoz. Bőven merít az antik formakincsből, a japán fametszet vagy a középkori kódexművészet stíluskészletéből, merészen épít montázsokat egymástól távoli kultúrák elemeiből. A nyolcvanas években dinamikus ellentétekből komponált lendületes, fekete-fehér plakátokat, egyre nagyobb belső fegyelemmel és egyre kevesebb elemből válogatva, puritán módon a vonal erejére hagyatkozva.
A kiállításon szereplő plakátok, noha csak tíz-tizenöt év választ el tőlük, már egy lezárt korszak szereplői. A valaha európai rangú magyar plakátművészet egyik legszebb fejezete Varga Győző életműve, de ez a plakátművészet ma már nincs sehol. Eltűnt a kompozíció, a grafikai részletek gondos összeépítése, a képi utalás és a tipográfiai sokszínűség. Ma a kulturális plakát is a kereskedelem eszközeit használja, ritkán próbál bonyolultabb asszociációs rendszereket bevonni az ábrázolásba, egyáltalán: ritkán áll szándékában önmagán túl valami másra is utalni. A termék került a középpontba, akárhogy is szépítjük. Egy mai plakáthoz elég figyelni a trendeket, nincs szükség arra az érzékenységre, amivel Varga Győző Kodály zeneműveit hallgatta, ceruzával a kezében, mielőtt nekiállt a lemezborító tervének. Most, hogy együtt szerepel ez az anyag, öt évtized termése, a változó divatok, korstílusok különbsége szinte eltűnik Varga Győző elementáris képi ereje mögött.
