A rejtett város

Van-e metaváros, s ha igen, hol érhető tetten? A városhasználat erősen átalakul, ha a városlakó mobiltelefon és Internet használatával lát neki az egyre átláthatatlanabbul beépülő, lényegében elsődlegesen az autókat kiszolgáló betonrengeteg felderítésének. A kortárs városlakó, ha elsajátítja az ehhez szükséges készségeket, helyhez rendeli az információt, információhoz a helyet, és sokkal tudatosabban optimalizálja időbeosztását, napközbeni útvonalait, tevékenységeit, mint akár öt esztendővel ezelőtt. A virtuális hálók használata otthagyja nyomát a város utcáin, metatérképek keletkeznek a kerületekben, az online adatbázisokban és a fejekben.
A Giardini park Magyar Pavilonjában a rejtett hálózatok architektúrája fog felbukkanni, a hazai - több modulból álló - projekt neve "re:orient". Projekt bizony, és nem szerzői mű: Petrányi Zsolt, a Velencei Biennálé nemzeti biztosa mondta el egyik interjújában, hogy a kiállítás anyaga egy reflexív kutatói munkacsoport, egy tervezői installációs csapat és a nyilvánosság párbeszédéből épül fel, folyamatos visszacsatolásokkal, iteratív fejlesztési modellt követve. Az első csapat - a társadalomtudósok, a médiakutatók, az antropológusok, sinológusok - munkája intenzívebb lesz a projekt elején: ők tudományosan is koherens, ugyanakkor interdiszciplináris összefüggésekben is értelmezhető állításokkal "indítanak". Őket követi majd a második csapat: az építészek és a médiaművészek, akik szintén több vonalon haladnak.

Város a városban. Budapesten egymás mellett élnek a különböző kisebbségek "várostöredékei", de nem látható és körbejárható térbeli lakóhelyeket különítenek el maguknak, hanem speciális nemzetiségi mintázataikból, ahol csak lehet, beleszőnek egy-egy darabkát a város fogékony pontjaiba, hogy ha megfelel a talaj, hadd burjánozzék onnan vígan tovább. Van olyan vietnami kisfiú, aki a város másik végéről is rendszeresen eljár a kőbányai kínai fodrászatba, mert csak ott tudnak úgy hajat vágni, ahogy azt egy ázsiai ember ízlése diktálja.

A kutatási fázis - helyszíni felmérések, elemzések, gyűjtések - után kezdődik meg az első csapat eredményeinek térbeli-építészeti értelmezése, folyamatosan átfordítva azokat nem textuális médiumokba, ezer szó helyett azonban nem egy, hanem sokkal több képet kínálva. A magyarországi kínai közösség kulturális ellátórendszereit, intézményeit, médiarendszerét szintén elemzik a projekt résztvevői: a kínai nyelvű CCTV 4, a CCTV 3 és az angol nyelvű CCTV 9 programját, és a kínai állam információmonopóliumán kívül eső médiateret. E folyamatnak - mely egyfelől ötvözi a kollektív kreativitáson alapuló csapatmunkát a tervezési metódusokkal, másfelől ezen keresztül átértelmezi az építészi szerepet - a végeredménye lesz az installációs anyag, mely majd eljut Velencébe.

A jelenség - az itt-ott lappangó Chinatown - tehát mindenkinek ismerős, mindenkinek megjelenik valamilyen - legalább hétköznapi - szinten az életében, de csak kevesen látnak a lampionos-oroszlános kulisszák mögé. Milyenek az itt élő kínaiak? Érintkezünk-e velük, és hányféleképpen? Milyennek látjuk egymást? Meg tudjuk-e különböztetni egymástól az arcukat? Mit tanulnak az ő gyerekeik és a mi gyerekeink egymás kultúrájáról, világaink gyorsan múló és hosszú távon megmaradó átfedéseiről?
Különbözőség és másság helyett gyermekeinknek az ázsiai kolónia jelenlétével az ökológiai értelemben vett sokféleség élménye jut: érzéketlenebbek a politikai töltetű különbségekre, de nyitottabbak a kulturális eltérésekre. A kutatás során sor került a kommunikációs sajátosságok feltárására is, nem egy érdekes adalékkal árnyalva a láthatatlan városképet. A ma Budapesten élő ázsiai gyerekek közül sokan már második generációsnak számítanak: szüleik fiatalon, egyetemistaként (többnyire a Műegyetem hallgatójaként) kerültek ide. Ők már unják, hogy társaik néha megkérik őket: mondjanak valamit kínaiul vagy vietnami nyelven, meséljék el, hogyan készítik különleges ételeiket (melyekhez a fűszereket - mint megtudtuk - Ázsiából hozzák).
A magyar gimnazista kamaszok szempontrendszerei ugyancsak különböznek szüleik világlátásától: ítéletmentesebben, elfogulatlanabbul szemlélik az ázsiai kolóniák hazai jelenlétét és az integrálódás folyamatait, mint a felnőttek. Feltehetően nemcsak korosztályi sajátosságról van szó, hanem a globális trendek diffúziója miatt kialakuló új magatartásminták megjelenéséről és elterjedéséről is.

Salát Gergely sinológusnak a projekthez kapcsolódó - úgymond alapozó - tanulmánya a mulandóság múltját mutatja be: az épített terek ideiglenességének gyökereit, több évezredes múltját magyarázza a kínai építészetben. Az okok egyfelől a természeti környezetből fakadnak: a kiszámíthatatlan Sárga-folyó, a tartós építőanyagok - elsősorban a kő - hiánya homokra épült kultúrát hozott létre, mely azonban a világ legtartósabb civilizációja. A reprezentatív épületek jellemzője a sérülékeny, könnyű faszerkezet: nem cél a tartósság. A többi építmény alapja a vályog, a löszképződmények. Bőven elegendő, ha a forma régi, az anyagnak már nem kell annak lennie: az épületek elemei bármikor kicserélhetők újra. Az európai szemnek, tudatnak elfogadhatatlan ez a szemlélet, hiába tudjuk a költőtől, hogy "víztorlasztó hegyfalak, szélbotlasztó bércfalak/ Mit bánják, ha mállanak, mit bánják ha porlanak./ Csak az ember bánta meg, hogy a múlás szállta meg#8230;" (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg)

A rendszerváltozás annak idején alapjaiban kezdte átalakítani a magyarországi városi kultúrát, s a folyamattal egyidőben indult meg a bevándorlás, melynek eredményeképpen Magyarországot ma sokan a "távol-keleti országok európai hídfőállásának" nevezik. Az egységesen "kínaiaknak" hívott sokféle kelet-ázsiai bevándorló csoport beilleszkedett a transzformálódó tulajdonú és funkciójú építészeti közegbe, használva a kereskedelmi hálózatoknak a legtöbb településen jelen levő egységeit - ám egyforma stratégiák mentén elkínaiasítva azokat, metavárosokat és városrészeket hozva létre (akkor is, ha ezt a magyar várospolitika többnyire figyelmen kívül hagyja). Vagyis új, egységes arculatú és karakteres környezetet alakítottak ki éttermeikben, diszkontokban, áruházakban, piacokon. Ezek az új, nagyhírtelen átépített terek gyorsan váltak a magyar társadalom széles rétegeinek meghatározó áruforrásává. Mindez hagyján, de a személyes környezetbe áramló tárgyak, ruhák, technikai eszközökre ugyancsak átformálták tárgy- és környezetkultúránkat is.

A Budapesten a használaton kívüli vasúti területekre rátelepült "Négy Tigris-piac" a léptéke, a helyzete és a globális hálózatban betöltött szerepe miatt példaértékű része e folyamatnak. A vasút, mint csatorna, a piac, mint városi középpont és alapelem, és a migráció, mint sajátos közvetítő és transzformátor a történelem során - ezek az elemek alkotják az új építészet- és városértelmezés alapjait. Miközben az alapozók - a távol-keleti bevándorlók tömegei - lényegében láthatatlanok.
Az asszimiláció helyett tehát most új dologgal ismerkedhetünk: ez pedig a hibridizáció. Lineáris város- és építészettörténet helyett mobil városok és infrastruktúrák, kiszolgáltatottság helyett szimbiózis, beolvadás helyett kölcsönös alkalmazkodás. A kínai kiskereskedelem megtelepedése Budapesten nyomon követhető az épített környezet változásaiban is. Az ázsiai migráció által transzformált tér és a tárgykultúra újratermelésére tett kísérletként olcsó technológiai anyagokat, különleges hang-gong tereket, ultrahang kerteket, interaktív téglákat mutat be a kreatív csapat. Ezek együtt figyelemreméltó mintát mutatnak a kortárs migráns építészet, a stabilitás és nemzetállami reprezentáció helyét felváltó képlékenyebb, rengeteg párhuzamos és személyes térkultúrának lehetőséget kínáló építészet kialakulására. Tagadhatatlan, hogy a távol-keleti árudömping hatással van tárgykultúránk alakulására - elég egy szobában körülnézni, mi minden származik Keletről. Mobil, ideiglenes, képlékeny rendszereket vizsgál és mutat be a csapat.

Többek között a guanxi-t (ejtsd: kuanhszi). A szó maga hagyományos kínai kifejezés: azt az összetett felépítményt jelöli, mely szerveződés és kapcsolatrendszer formájában áll fenn egyének és csoportok között, akár gazdasági, politikai, vagy társadalmi vonatkozásban. Ahogy a huszonegyedik század divatos szóhasználatával mondanánk itt Európában: networking. A világgazdaság roppant figyelemre méltó formációja a személyes kapcsolatokra épített, laza hálózat típusú gazdasági organizmus - lényegében egy biztonsági háló. Nagyságát és teljesítményét tekintve a nyugati vezető cégekhez hasonlítható, miközben laza struktúra miatt sokkal rugalmasabb azoknál. A szálak és a csomópontok Kína határain kívül élő kínaiakat kötnek össze. Tartalma - hol élsz? kit ismersz? - különleges: eltérő társadalmi környezetekben is mozgósítható, de nem személyes tulajdona annak, akinek a hasznára válik. (Különleges ez az eltérő viszony is a tulajdonhoz: "addig az enyém, amíg használom", tartja a kínai - a tulajdon nem szakad ki teljesen a közösből.)

A nálunk élő kínai migránsok hálózatában erős a politikai, gazdasági és társadalmi kötődés az anyaország felé. Az egyének a nemzetek feletti közösségben is kínai állampolgárok maradtak, vállalkozásaikat a kínai exportból tartják fenn, vagy közvetítővé váltak a kínai export és befektetés valamint a magyar vállalkozások között. Személyes kontaktusra épülő, családi-baráti kapcsolataikban - ahol az egyének nincsenek feltétlenül azonos társadalmi helyzetben - a kölcsönös segítségnyújtásra, egyetértésre, bizalomra alapoznak. Ahogy Fukuyama írta tíz éve: "A kínai társadalom magas szinten áll a különleges bizalom gyakorlásában, de az általános bizalom alacsony szintű a társadalmukban."
A guanxi tehát egy életmód, melyet nagyjából összegezve úgy írhatunk le, hogy az egyén beáldozza individuumát a közösségnek, ezért cserébe egy hosszú távú viszonossági rendszer tagja lesz. Forma és tartalom egyben, úgy is, mint életmű: az egész élet során felépített kapcsolati háló az egyén tehetsége és céljai - nem utolsósorban: szerencséje - függvényében gazdagodik, maradandó, sőt mi több, örökíthető értéket hoz létre. A kapcsolati tőke olyan, mint a bankba tett pénz: befektethető és kamatoztatható is.

Minden huszonegyedik századi nagyvárosban tetten érhető a külföldről érkező kultúrák képviselőinek szinkrón és diakrón városhasználata: hogyan élik meg és közvetítik lakóhelyeik felé az akklimatizálódás, asszimiláció generációs különbségeit. A városi élet rejtett vagy kimondatlan mozzanatai közül sokról nem tudunk beszélni, hiába vagyunk részesei. Ez a városban megbúvó hallgatólagos tudás, a hétköznapokkal kapcsolatos gyakorlatok és szokások meghatározó módon jellemzik egy város minőségét és élhetőségét. Az új technológiák eszköztárával sikerülhet megfoghatóvá, láthatóvá és ezáltal kezelhetővé tenni egy város hallgatólagos vagy rejtett dimenzióit is. Például: egy közösség által kialakított rendszert, mely ugyan nem tökéletes vagy hibátlan, ám mindenesetre közös munka és tapasztalat gyümölcse, tehát érték. S csíra is egyben: a hallgatólagos tényezők láttatásával a városhasználatra vonatkozó tudásunk olyan dimenziókkal bővül, mely újfajta együttműködések kifejlesztéséhez vezethet.

(a képek forrása: http://www.mucsarnok.hu/reorient/index.html)