Döbbenetes hatása van annak a kompozíciós technikának, amivel Dezső Tamás a sorozat minden darabján viszonyba állítja a kép középpontját a háttérrel. A viszony ugyanis beszélni kezd. Elmondja, hogy a málló téglafal, ami egyelőre áll, hamarosan ugyanolyan esetleges rakás lesz, mint amire a fal előtt egy fiú mászott fel, keze még ép darabokat keresgél. Vagy kifejezi azt a teljesen irracionális, csakis ebben a kelet-európai térségben előfordulható ragaszkodást, ami az utánfutóban dekkoló éjjeliőr és a mögötte magasodó fal között szövődhetett az idők során. Mi csak a jármű ablakából kivilágló fényt látjuk, de ez a némaság, ez a lecsupaszított, egyszerű összetartozás őrző és őrzött között evidencia, örök időkre szóló kapcsolat egy átmenetiséghez edzett országban.
A kötődések, a reménytelen, indokolatlan érzelmi kapcsok üresség és vágy, ember és kitaszító környezet között a fotóesszé uralkodó motívumát alkotják. Furcsa, sehová sem tartozó maradvány-terek és furcsa, torznak látszó, egyedi sorsot viselő emberek találkoznak. Apáca sétál a téli erdőben, hajléktalan fölött borulnak össze a lombok. Kiszakadt életek, egy szétmálló szövet szálai. Több képen nem is jelenik meg ember, csak a gesztusainak következményeivel találkozunk, például egy házzal a pusztában, aminek homlokzatát egy éppen ugyanakkora, éppen ugyanolyan magas fenyő takarja ki ? mint egy arc elé húzott maszk. Őzcsapatot látunk egy tarló messzi végén: rémülten csoportosulnak, óvatos távolságban az embertől, de még megmutatják magukat; ők a táj része, az üres, földrögökkel borított vidéké, de már alig látjuk őket ilyen távolságról. A perspektíva enyészpontját foglalják el, testük ugrásra kész, mégis stabil a kompozíció, hiszen az őzek lába alól táguló sávokban nyílik szét a megművelhető földdarab.
Együtt látjuk a ferencvárosi Dzsumbuj lezárt, betéglázott ablakait és az előtte növő gaz kirobbanó életerejét, mégpedig úgy, hogy mindkettő egyforma finomsággal tárul ki, nincs előtér és háttér, nincs fontos és mellékes. A pusztuló házak pusztuló sorsokat hordoznak, a növények viszont az örök visszatérést, a föld és a nap erejét szegezik szembe az elárvult házakkal. Dezső Tamás talált néhány megrekedt idő-szeletet, de nem tette szociofotó tárgyává. Nem konkrét társadalmi problémákat bontott ki ezekből a képekből, hanem a rendszerváltás után két évtizeddel még mindig fel nem adott hovatartozás vágyát viszi föl a lágyan, részletgazdagon kidolgozott fotókra.
