Sok van, mi csodálatos...

Képző

Az NL fesztivált nem csak a holland-magyar vonal szempontjából jellemzi kettősség: kiállítás és vásár, régmúlt és jelen, egetverő és zsebből könnyedén fizethető árkategória tökéletesen megfér egymás mellett az üvegvitrinek és standok egyhangúnak koránt sem nevezhető vásári forgatagában. Érdekes, hogy egy rádiós interjúban éppen a holland design-termékek ikonszerűségéről hallottam, és A holland grafika aranykora című kiállításon az első két plakát, amit megpillantok egy XIX. század végi Krisztus-ábrázolás, és a holland Joost van den Vondel Lucifer című tragédiájának előadásához készült bukott angyal-kép. Bár a holland design 1890 és 1990 közti időszakát felölelő kiállítás darabjai érezhetően magukon viselik a nemzetközi szinten is végbement képzőművészeti irányzatok hatását, sokszor szemet-szívet gyönyörködtetően egyediek, merészek és hihetetlen aprólékossággal vannak megmunkálva. Az egyik kedvencem a szociáldemokraták 1919-es választási plakátja, amelyen egy erőtől duzzadó honfi elszántan lendíti csákányát a lábai alatt tekergőző, többek közt a "kapitalizmus" és "éhezés" feliratokkal ellátott polipszerű lény felé. Ez utóbbi motívumaiban egyébként kísértetiesen hasonlít Poór Bertalan: "Világ proletárjai egyesüljetek!" című plakátjára, ami - hogy, hogy nem - szintén éppen 1919-ből származik.

 
Alig ocsúdok fel a grafika-kiállítás egy egész évszázadot felölelő, de mégiscsak statikus egymásmellettiségéből, máris egy több szempontból is sokkal élőbb közegbe csöppenek: a kortárs holland designerek kiállított tárgyai a Gödör hatalmas, hangárszerű kiállítótermében még utópisztikusabban hatnak. A bőség zavara itt már-már kézzel tapintható, persze nem szó szerint: az első dolog, amit megpillantok, a "Don't touch" feliratú cetli, a második, hogy egy idősebb házaspár hölgytagja szemrebbenés nélkül tapogatja meg az egyedi, csokiöntetszerű-mintás porcelánkészletet. Annyira nem lepődöm meg, van itt elég dolog, amin meg lehet; tartogatom a muníciót. Ha jól sejtem, az érinthetetlenség nem csak az egyes tárgyak rongálását elkerülendő van érvényben, hanem - amellett, hogy kiállításról van szó - arra is utal, amire Matheidesz Réka, a Wamp ügyvezetője is rámutatott: a hollandok különösen jó érzékkel képesek elhelyezni termékeiket, még akkor is, ha csak két darab nyakláncról van szó. Az okosabbak az üvegbúra jótékony védelméhez folyamodtak, mint például Sacha Lannoye, aki erős társadalomkritikát gyakorol egyedi kiegészítőivel: a fekete magassarkún - a hajszolt szépségideált elítélendő - "max 20 kg" feliratú arany táblácska díszeleg, a mellette látható övön aranyba vésve a "size 34" olvasható.

Ez a fajta kritikusság egyébként nem idegen a többi tervezőtől sem: egy pisztolytáska alakú női bőrtáska a maga szolid esztétikusságában az erőszakra hívja fel a figyelmet, egy bakelitkorongra hasonlító "óra" pedig egyedi időszámításával - számok helyett feliratok, például "majdnem 7 óra", "körülbelül 5 felé" - jelzik az időhöz kötött rohanás feleslegességét. Az egyik legötletesebb megoldás szintén a görcsölés szükségtelenségére mutat rá: Miriam van der Lubbe teáskészlete a kávé- és teafoltokat mintegy megelőzve már előre odahelyezte azokat - aranyból. A ráébresztésen túl azért - persze némi kritikai éllel fűszerezve - bőven kap helyet a praktikusság is. Elise Rijnberg az étkezésre összpontosítva alkotta meg "karcsú evőeszközeit", amelyek rendkívüli keskenységükkel (a villának csak három ága van, az evőkanál pedig egy spatulára hasonlít) "az esztelen fogyasztás ellen tiltakoznak". Egy látogató csak annyit fűz hozzá a látványhoz: "Na ezzel próbálj meg levest enni". A kulturált evésnél maradva tervezte meg hihetetlenül ötletes terítőjét is, amelyen halványan, egy szabásmintához vagy térképhez hasonlóan az összes elképzelhető evőeszköz és étkezési kellék életnagyságban van felrajzolva, megkönnyítve ezzel a tömérdek saláta- és desszertvilla rengetegében könnyen elhibázható helyes elrendezést. Ez utóbbit a legtöbben elismerőleg konstatálták: a koncepció ugyanis mindannyiunk számára teljességgel érthető.

 

A vásártéren már jóval nagyobb tömeg fogad, a körkörösen elhelyezkedő standoknál döntően a kisebb, belső körben állítanak ki a holland tervezők, a fal mentén pedig a magyarok. De nem csak a területi elrendezés miatt különíthetőek el egyértelműen a holland és magyar kiállítók: a hollandok termékei jóval teátrálisabban, szellősebben vannak elrendezve, emellett az áraik is jóval borsosabbak a hazaiaknál; nem véletlen, hogy a holland kiállítók körül tapasztalható csenddel szemben a magyar tervezők standjainál helyenként egymást tapossák az emberek.

 

Ha oda kellene ítélnem a két legbizarrabb designú termék díját, az egyiket mindenképp Marcel Wanders "bacis vázái" kapnák. A fehér viaszra hasonlító, törékeny tárgyak különös eljárással készülnek: "egy náthás ember beletüsszent egy speciális nanolencsékkel ellátott berendezésbe, amely láthatóvá teszi a mikroorganizmusokat. A vázák modelljei az így beszkennelt számítógépes képek. Ez utóbbi társa a szokatlanságban Ineke Otte körben műanyagegerekkel díszített gyöngysora, ami az NL fesztivál plakátjáról lehet ismerős. Bevallom, én erősen elgondolkodtam, hogy a plakát vajon egy valós designer munkáját takarja-e, vagy csak a "nincs lehetetlen" szlogent akarja demonstrálni - de a vásártéren szembejött velem és szótlan megadásra késztetett. A stand mögött pedig egy mellényes nyúl sietett tova vadonatúj holland órájával...