Mike Tamás szórópisztollyal fújja a vászonra fotórealista festményeit, olyan precíz mozdulatokkal, hogy a legapróbb árnyalatok is éles fényképként jelennek meg. Ahol elmosódottabb, "életlen" részleteket látunk, ott a motor alkatrészei, a hajlított fémcsövek egymásba fonódó rendje mögött a technika dübörgő erejét érezzük. Az energia a gépből árad, az ember ennek a folyamatnak csak alkatrésze, aki meglovagolja a sebesség szellemét és élvezi a gravitációtól elszakadó határhelyzet páratlan szabadságát. Még azon a vásznon is, amelyen egy 1920-as években készült fotó festmény-átiratát látjuk, egy bőrsisakban kanyarba dőlő versenyző kidolgozott mozdulatát.
Gulyás Gyula szobrai ékszerként ragyognak a térben. Ahogyan a mennyezeti spotlámpa fénye egyetlen pontba sűrítve verődik vissza a polírozott bronztárgyakról, kiemeli a formát és a felületet a környezetéből, az az egyetlen csillogó pont luxustárggyá avatja a plasztikát. Gulyás tudja, hogy a fény és a sebesség természete földi szemszögből azonosnak tűnik, szépen ki is aknázza ezt a párhuzamot. A feketére krómozott, nikkelezett, fényezett bronz autó labradorit kőre vagy kubai márványra ültetve szinte lebeg a térben, mintha nem támasztaná alá posztamens. A zárt forma, az önmagába visszahajló vonalak a motor vagy autó sebességét ideává szublimálják. Van valami irreális, sőt szürrealisztikus ebben a géphez kötődő esztétikában: a klasszikus modern szobrászat letisztult formái, a végtelen precizitással kidolgozott felületek formai tökéletessége bámulatos és egyben veszélyt is jelez: a mozdulatlan anyagba zárt erőforrás dinamikája szinte szétfeszíti a szobor nyugalmát.
