Szabadon a térben

Áttekintve a mexikói szobrászat XX. századi történetét, Juan Soriano működése sok szempontból egyedülálló. Műveinek összessége, éppúgy a terrakotta, mint a fa vagy bronz munkái, még mindig kihívást jelentenek a mexikói figuratív hagyomány makacs sztereotípiáival szemben. Soriano képes az ábrázoló művészet keretein belül maradni anélkül, hogy beleesne az elejétől végig mesélés csapdájába. Mély elkötelezettsége a klasszikus forma és klasszikus kifejezésmódok iránt, alapvetően befolyásolja művészetét. Ami Sorianót egyedülállóvá teszi, az humorérzéke, sokszor kegyetlen és keserű, sajátos iróniája, mely sokakat megdöbbent, feldühít. Műveiben tükröződik ellentmondásos, erőszakos, de mégis finom képessége, mellyel az embereket és a helyzeteket elemzi. A harmincas évek végén és a negyvenes évek folyamán Soriano is fellázadt a Mexikói Iskola társadalmi realizmusa ellen, mely sok mexikói művész életében még mindig nagymértékben meghatározta a "hivatalos" vizuális nyelvet. Ebben az időben készült festményein formai elgondolásai, a színek és maga a festék kezelése más kortárs művészhez hasonló jegyeket viselnek, de már lényeges különbségeket is fel lehet fedezni. Juan Soriano a valóságot akarta illuzórikus díszbe öltöztetni. Számára a képzeletbelinek mindig sokkal gazdagabb szemantikai és szuggesztív hozománya van, mint a mindennapi élet egyszerű ábrázolásának, amit annyian műveltek kortársai közül. Az antik világ és a régi századok példázatai és meséi erősen vonzották Sorianót. A legendás és az időtlen iránti érdeklődése Olaszországban vált meghatározóvá 1952-től. Leghíresebb festménye ebből az időszakból az Apolló és a múzsák. Az ötvenes évektől kezd szobrászattal foglalkozni. Első szobrai kisméretű, bensőséges alkotások, de bennük rejlenek a későbbi monumentális művek arányai. E munkái közül Isabel Villasenor képmása az archaikus kor görög szobrainak jellegzetességeit viseli magán, közömbös, lágy formákat, kis szájat és túlméretezett, mandulavágású szemet. Hatalmas kültéri szobrainak egyike Mexikóvárosban, a Nemzeti Koncertterem előtt emelkedő Hold, mely tökéletesen példázza, hogyan teremt és tolmácsol mítoszokat Juan Soriano. A finom bronzpatina a nap során óránként változtatja színét és árnyalatát. Árnyéka mítikus totemként nehezedik a térre. A csillogó alkonyati fényben aranyszínbe borul, légies és transzcendens szimbólummá változtatva a szobrot. Soriano térkezélésének, a tömörséggel és az ürességgel való kísérleteinek legkiemelkedőbb és legmeglepőbb példája a Dafné 1994-ből. A testre való közvetlen utalások a mű legelemibb alkotórészeire korlátozódtak. A kör alakú forma közepén, amely a test törzsén pihen, kis bevágások sejtetik az arcot. A kart két nagy fogantyú alkotja. A mellek kicsiny gömbökké válnak, melyek a középső részből türemkednek ki. A művész a Dafnéban nem törekszik magának a testnek az ábrázolására. Az nyűgözi le leginkább, hogy sikerült elérnie az abszolút határt az absztrakt és a figuratív között. Néhány művében, mint a Kacsa (1989) vagy a Kakas (1994), a művész látszólag a hagyományos emlékművek valós formáira alapoz, melyek talapzaton nyugszanak. Soriano ezen művei is tükrözik a részletek ösztönös megértését és a klasszikus világ művészetének szellemét. Cím: Budapest, VI. Király u. 26.