A néző tekintete végigpásztázza a felületet, figyelme szétszóródik, tudata megtörik az intenzív színélmény hatásától, és mintha egy örvény mélyére látna hirtelen: a sík térbe fordul, megnyílik a kép és magába húzza, rabul ejti a szemlélőt. Ilyen lehet a tudat határán táncoló extázis, ilyen parttalan, mégis józan. A határátlépés bódító élmény, de nem a semmibe repít, hanem végig ott billeg a fegyelmezett jelenlét és a totális szabadság között. Gál András a monokróm festészet immár egy évszázados hagyományát a filozófiai síkról a psziché birodalma felé tereli. Miközben a festékrétegben felbukkanó amorf alakzatokat nézzük, ráismerünk egy fa kérgének faktúrájára, egy mese belső logikájára, egy kapcsolat ritmusára. Ugyanakkor a mindent uraló egyetlen szín mindegyik képen más és más kontextusba helyezi a kódolt narratívát, hol lágy zenévé oldja, hol gúnyos tükörré varázsolja a felületet. A saját belső rezdüléseinket látjuk ebben az elvarázsolt kastélyban, magunkban süllyedünk el, mint az ujjnyomok a festékben. Ezek a képek nem a felületükön hordozzák a jelentést, hanem az alatta felnyíló sűrű anyagban, aminek éppen csak a legfelső rétege látható. A gesztusfestészet, az absztrakt geometria és az archaikus törzsi kultúrák eszköztára találkozik Gál képein, hogy szín és hangulat, felület és érzés minden kívülről érkező, zavaró behatás nélkül, az idő és a tér kényszeréből kiszabadulva, a legteljesebb intimitásban találjon egymásra.
