A Grassalkovich család barokk házi színháza ihlette azt a kiállítást, ami most a park végében, már az erdő határán látható. Bugya Brigitta és Guba Anna kurátorok egy tavaly megrendezett workshop eredményeiből kiindulva hívták életre a látványt, amelyben az elképzelés szerint természet és művészet közösen hoz létre a barokk szellemiségét hordozó ?világszínházat?, benne a XXI. századi ember útkeresésével, játékosságával és szépség iránti vágyával. Nem puszta stílusidézetre épülő látványosság, hanem mélyen megélt, kulturális tradíciókat és személyes kérdéseket tolmácsoló, sokféle érzékkel befogadható alkotás.
A látogató, aki mit sem tud a kiállítást létrehozó koncepcióról, mindezt abban a pillanatban megéli, amint a park útjairól az erdőbe ér. Zászlókat lát a fák közé kifeszítve, áttetsző díszletfalakat, amelyek mögött mintha lassan mozgó alakok bujkálnának, titokzatos, álarcos hölgyek, súlyos szárnyú madarak, pillangót kergető, kecses lábú gavallérok. A fenyők illata, a szél susogása, a digitális nyomatokon átsütő napfény arra csábít, hogy a vásznak közé merészkedjünk, értelmezzük a sokféle képrészletet, jelentést csikarjunk ki egy erős hangulatú, de egészében racionálisan felfoghatatlan képhalmazból. S közben magunkba szívjuk a pillanat semmivel nem hasonlítható báját.
Kétfelé indulhatunk, hiszen kétféle képi világ kapcsolódik össze. Remsey Dávid felületei barokk rézmetszetek fragmentjeit kölcsönzik: ezeket felnagyítva, digitálisan torzítva, repetitív mintákba rendezve hoznak létre egy sok rétegből álló, bonyolult struktúrájú képi narrációt. A vásznak valami titokzatos történetet mesélnek, aminek nincs lineáris rendje, de bőven vannak drámai hangsúlyai, a szereplők fel- és eltűnése egy belső képi logika szerint történik. Mintha egy korszak szerelmi vallomása, szépségkereső vándorútja tárulna fel, a természet elemeinek és a konkrét táj, a gödöllői kastélypark képen is megidézett díszletei között.
Turny Zoltán vásznai mélyebbre merészkednek a fák között. A digitális grafikai elemekből komponált felületek inkább a barokk allegóriák beszédességét idézik, mint a színház rétegzett, rafinált világát. Ugyanakkor ezek a hagyományos szimbólumokkal telített felületek, ahol a kígyó, a bagoly, a hal, a madár, a szív, a bolygó, a nap ikonszerűen jelennek meg, egy álomszerű, a pszichében zajló valóság síkjai. Turny a vásznakon a fűben heverő ember meditációját jeleníti meg, amint felnéz az éjszakai égboltra és meglátja ott saját sorsának fonalát, a dolgok rejtett rendjét. A lombok között negatív formában rajzolódik ki egy tökéletes nőalak, az égbolt közepét egy gyűrűben forgó bolygó uralja, a madár felnagyított figurája mögött repülőgép suhan el, fehérre égő égi pályája húrként metszi át a madár torkát. A képekre beúszó latin szavak, a lélek látomásait sűrítő fogalmak nem a barokk allegóriák magyarázó szándékával vannak itt jelen, hanem mint fókuszpontok, értelmezési irányok, jelentésteli szavak, amelyek a valósághoz horgonyozzák a lélek anyagtalan repülését.
A kiállítás helyszíne nem feltűnő, aligha sétál el minden kastélylátogató egészen idáig. De ha mégis, egyedülálló élményben lesz része: a műveknek nem egyszerűen nézője lesz, hanem főszereplője: ez a hely neki és vele játszik álomszínházat.
