Virágok mögül fürkésszük az erdőt, de egy-egy szirom, levél olyan hatalmasra nő, olyan közel merészkedik hozzánk, hogy a saját képét eltorzítja, a többiét pedig kitakarja. Pedig a lencse elé tolakodó növényi szöveten túl látványos, színes, izgalmas részletek sejthetők. Ugyanakkor a néző tudja, hogy amint elmozdul az objektív, az a részlet, amelyik a képet most zavaró módon kitölti, uralja és nem hagyja érvényesülni a többit, szintén finom, szépséges, kíváncsivá tevő vágy-tárgy lesz. A közelséggel van valami baj, vonja le a következtetést.
A galéria másik szárnyában kisméretű fotókat látunk japán kőszobrocskákról, felöltöztetve vagy kipukkadt léggömbök rongyaiba burkolva, hóban, fák alatt, avarral borítva, megbújva az aljnövényzetben. Tucatjával álldogálnak a kis szobrok, sokuk már el is dőlt, de a legtöbben még tartják magukat. Az erdő aprócska szellemeinek tűnnek, vicces, kicsit groteszk, mégis ihletett figurák, ritkán kerülnek emberi szem elé, mégis fontos, hogy ott állnak csapatostul, mint valami megkövült gombatelep. Ezek a felvételek ugyanúgy központ és periféria viszonyáról beszélnek, mint a túl közelről megfigyelt növények.
Kemenesi Zsuzsanna jól ismeri a távol-keleti gondolkodást. Indonéziáról készült sorozatai után most Japánt vizsgálja. Ezen a kiállításon ez a hármas megközelítés más-más eszközökkel, de egyetlen kérdést jár körül: a japán kultúrában jól ismert köztes tér fogalmát kiterjeszti a szemlélő lelkiállapotára. Egyfajta átmenetet teremt a meditatív és a tudatos észlelés között, az ellentéteket egy láncolatra fűzi föl és megmutatja, hogy valójában csak ugyanannak a nézetnek különféle módosulásai. Egyszerű arányeltolódás, ha úgy tetszik. Kint és bent, vagy közel és távol között nincs is érdemi különbség, ahogyan az erdőben ?élő? kőszobrok és az arra kiránduló eleven emberek is ugyanolyan attribútumokkal lehetnek felruházva.
