A képek jó része provence-i tájakat dolgoz fel, de belekeverednek más elemek, a csongrádi művésztábor közelében úszó halászraktárak, egy ipari táj szétroncsolt szövetéből az ég és a föld felé egyformán kisarjadó életjelek, ajtók és ablakok emléke, egy házioltár súlyos józansága, légies vagy a gravitációnak engedelmeskedő tájelemek. Ember ritkán tűnik fel ebben a környezetben, ha mégis, akkor a gesztusai belesimulnak a természetbe, nem épít, nem alakít, csak jelen van.
Nádas is, Nagy Gábor is elsősorban a talált és az épített tájról szeret beszélni. Arról a mindent magába foglaló nagy egészről, ami a maga módján rendet teremt a világ dolgaiban. Hogy ezt a rendet statikának nevezzük vagy harmóniának, az csak a képek befogadásától függ; a rend mindenképpen megteremtődik.
Nádas Alexandra lebegő képelemekből hívja elő a benne rejlő összhangzattant, architektonikus részletei falak, ajtók, házak, tetők formájában úsznak a képben, de a megsokszorozott keretrendszer józan egységbe tereli őket. Precízen megfestett, árnyékukkal együtt kidolgozott apró részletek oldódnak metafizikává. Az egyedi élményből így lesz mindent egybefoglaló világmagyarázat. A Schaár Erzsébet plasztikájában megteremtett lírai táj logikáját látom megszületni az olajfestményeken, a telített földszínek tónusai befelé, a kép mélye felé nyitnak beláthatatlanul tág teret.
Nagy Gábor nyitottabb kompozíciókban fogalmazza meg ugyanezt a rétegvizsgálódást. A táj síkja lefelé nyílik meg, mint valami láthatatlan örvény, a vertikális rétegek áttörik a rétegeket, metszetek keletkeznek, melyeket néhány képén létoszlopnak nevez - joggal, hiszen az oszlop alsó és felső vége nem gyökér és termő növény, hanem alul a keletkezés íve indul, felül pedig a megvalósulás tör a levegőbe. A tónusok itt derűsebbek, a tájból merített színek, az umbra és a sienna nap- és vízszínbe fordul, de a létezés szerkezete, a táj metszete ugyanazzal a következetességgel tárul fel és lebeg a végtelenben, mint Nádas szigorúbb szerkesztésű képein.
Az egyensúly természetrajzát Nagy Gábor néhány szobra egészíti ki, kisméretű, míves szerkezetek, melyek afféle csodadobozként sűrítenek magukba néhány finoman kifaragott metaforát, jól megépített gondolatstruktúrát. Ezzel a kézzel fogható gesztussal a két festő által idehozott világ egy erős rezgéseket kibocsátó, befogadó lélek-tájból játékos, szerethető valóság lett.
