A 2008-as kiállítás talán a megközelítés miatt izgalmasabb volt: akkor a plasztikák mellett rajzok, vázlatok, grafikák is megjelentek, és ezeken szépen kirajzolódott a formához vezető látomás. Most csak a művek sorakoznak a galériában, de ezek önmagukban is impozáns skáláját vonultatják fel a kortárs plasztikának, az archaikus formálástól a geometrikus kompozíción át egészen a vegyes technikával készült, egyszerre modell és mű típusú szobrokig. Ebben a majdnem 40 műben megérezzük azt a kötődést, ami változatlanul a klasszikus modernhez nyúl, mint az elmúlt évtizedekben; de látjuk azt is, hogy anyag, forma és tér milyen képeket hív elő itt és ma a szobrászokból.
Látjuk, ahogyan a kompozíciók egyre nyitottabbak, ahogyan a plasztika nem egy ideálformát testesít meg, hanem merészen újfajta egyensúlyra törekszik, szinte széttöri a fizika szabályait. Kevesen élnek olyan szabályos kompozíciós biztonsággal, mint Szmrecsányi Boldizsár, aki az anyagból ? fából, kőből, márványból ? a Rodin óta ismert, a megszületés pillanatában megfogott belső szépséget bontja ki, tökéletes felületekkel közelíti meg az anyag életét. Ilyen Borza Teréz is, akinek a növényi előképekből kiinduló kerámiái a születő formákat rögtön kristályalakzattá merevítik, vagy Pázmándi Antal, aki az absztrakt szobrászat időtlenségét ironikus részletekkel lágyítja.
A kiállítók nagyobb része inkább megnyitja a határokat. Mohácsi András a ?repülő kő? Hamvas Béla által megfogalmazott csodáját transzponálja a térbe, Kalmár János mitikus lényeket formál a fegyverszerű fémtűkből ? Giacometti esendő, szálkás figurái itt ijesztő szépségű harcosokká lettek ?, G. Heller Zsuzsa Bábel-tornyai már régen elvesztették a szabályos építészeti stabilitást és inkább töpörödött emberarcok lapulnak a hámló rétegek alatt, mint az Isten helyébe törő hősiesség. Deli Ágnes és Gaál Endre közös emlékműterve egy pszeudomakettre vetíti az emlékezés és a feledés dimenzióit, Luzsicza Árpád environmentjei abszurd humorral figyelik a tárgyak titkos életét.
Orosz Péter alkotása
Az anyaghasználatban meglepően egynemű az összkép. A legtöbben egy-egy anyag lehetőségeit kutatják egyre mélyebb körökben. Orosz Péter apró töviskoronái ékszerek is, fegyverek is, a krisztustövisből hajlított karikák sorozata olyan, mint egy végtelenített megváltástörténet; Szöllősy Enikő bronzszobraiban a szilárdság és a védtelenség egyszerre van jelen, Szabó György bronzépítményei a kint-bent határhelyzeteivel játszanak. Sok érett mű és sok továbbgondolható irány: a budai szobrászok kiállítása pontos állapotjelzés a köztes helyzetben lévő kortárs plasztikáról.
