Térszobrászat és dzsungelláz

Látszólag egészen máshonnan közelítik meg a képzőművészetet aatoth franyo pasztózus vörös felületei és Patkai burjánzó, organikus lényeknek tűnő kisplasztikái. franyo a városi léthez fűzött szarkasztikus megjegyzésekkel, festőivé avatott képregény-technikával, street-art elemek bevonásával dolgozik, míg Patkai kicsiben is monumentális szobrászata a hagyományos plasztika szerkezetét feszíti a végletekig. Ám jócskán érzékelhető a közös pont: mindketten az élet primer megnyilvánulásait helyezik szembe a nyugati civilizációval, miközben annak formai és tartalmi kontextusát kutatják.

Ervin Patkai: Dőlő Katar (1974)

Patkai szobrai lehetnének akár kicsinyített modelljei azoknak a gigantikus struktúráknak, melyeket az 1960-as évek óta Franciaország és Európa számos közterén ? néha az ember által alig lakott tájban ? öntött betonból. Rétegenként faragta meg a polisztirol öntőformát, hogy abból bontsa ki a burjánzó, Gaudí építészetére emlékeztető, de annál sokkal elvontabb alakzatokat. Ő maga szobor-épületeknek nevezte műveit ? a köztéri szobrok némelyikébe be is lehet lépni, hogy a különleges térélmény közvetlenül is megtapasztalható legyen ?, ezeknek bronzból öntött, kisméretű társait állítja ki a galéria.

aatoth franyo új képei is a természet felé fordulnak. Nagyméretű vásznakon és festett, fröcskölt tárgyinstallációkon dokumentálja részleges kivonulását a kultúrából a dzsungelbe, pálmaháncsra fest, nem titkolt iróniával megszemélyesített ásóba-lapátba öltözteti a művész figuráját, vastag festék-üledékkel borított lámpát lógat a térbe, műfüves zöldellő és igazi fűvel beültetett, kornyadozó zseb-kerteket állít ki. Határhelyzetet jelenít meg, amelyben ugyanúgy működik a korábbi, banális helyzetekből képviccet faragó gesztusrendszer, mint a kivonulás fölötti gúny. Keleti élményekkel, tapasztalatokkal szembesíti a 21. század városi életmódját, de nem tud szabadulni attól.

aatoth franyo: Magasban fürdőző nő egy vízvezetékre szavaz (2011)

Ennek a kettős identitásnak fényében a hétköznapi tárgyak és helyzetek abszurddá válnak, a cuppanós vörös képfelület valósággal elnyeli a figurákat és tárgyakat, miközben olvasható vagy szétmállott szavakat hagy maga után. Jelek és jelenetek áradnak franyo képein, melyeket egy végérvényesen elnyűtt nyelvi közeg foszlányai kísérnek. Szarkazmusa azonban feloldódik a kiállítás másik felében, Patkai hittel telített, csodálatos térstruktúráiban. A kétpólusú tárlat jól működik, a Várfok Galériának pedig remélhetőleg sikerül végre Patkait beemelni a hazai művészeti élet figyelmébe.