"Van, aki adja, s van, aki kapja. A tradíció latin szógyöke átadást jelent, a hagyomány átadását -olvasható az INDA Galéria kiállításának beharangozójában. - A tradícióhoz fűződő viszony sokféle, van hagyományőrző, hagyományteremtő, hagyományszegő, hagyományozó, hagyomány nélküli, elfelejtett hagyomány, megtagadott hagyomány, haladó hagyomány, őshagyomány, hamis hagyomány, igaz hagyomány, szent hagyomány stb.
A mai késő-posztmodern szellemi tér dúskál a hagyománykezelés különböző módozataiban: tovább él az anti-modernista Las Vegas-i eklektika (amit elsőként Robert Venturi énekelt meg), vagyis a posztmodern szenvtelenül cinikus, de valójában leplezetlenül nosztalgikus historizmusa, miközben hódít a szikáran őszinte új tradicionalizmus is. A művészeti színtérnek ez a szeglete végtelenül távol esik napjaink karcos avantgárdjától. Arisztokratikus művészet, egy kis konceptuális felhanggal: nem rombol, hanem őriz, nem keres, hanem folytat, nem felejt, hanem átad. A múlt finom hímpora ül rajta, őszintén és komolyan. És ami az egészben a legelgondolkodtatóbb, hogy nem konok aggastyánok művelik, hanem virtuóz és őszinte fiatal festőművészek! A nagyvárosi tájak klasszikus festőiségét kereső Kondor Attila, a középkori kanálisok mértani szépségén merengő Surman Viktor vagy az ikonok, csendéletek és reklámok képi világát egyaránt hasznosító Czene Márta. Hármuk festményeiből áll össze az Inda Galéria legújabb kiállítása."
Kondor Attila (1974) a klasszikus festészet örökségét vállaló, radikális neokonzervatívnak (Sturcz János) nevezett Sensaria festőtársaság egyik oszlopos tagja. A kilencvenes évek közepén, még főiskolásként fedezte fel a hagyományos műfajok (csendélet, tájkép) megszakadt hagyományát. Több társával együtt - egy szolid tüzű esztétikai forradalom keretében - visszanyúlt a klasszikus korok festői és intellektuális minőségéhez, megkísérelve a rég elveszett Egész rekonstrukcióját. Ezt a szellemi és mesterségbeli teljességet keresi minden képén, a római villák udvarain, a titokzatos éjféli lépcsőfokok tövében, a belvárosi paloták homlokzati díszeiben és a gazdagréti lakótelep panelépületeiben is.
Surman Viktor (1976) nem a városrészleteket kémleli, figyelmét a teljes utcák ragadják meg. Végtelen precizitással - mint az Amélie csodálatos életében az üvegember - rajzolja fel vásznaira a középkori kanálisokat szegélyező házak bonyolult architektúráját. Képzeletben utazik, a fantázia (vagyis inkább a fényképek) szárnyán jut el a vörös téglás északi városokba vagy éppen Velencébe, hogy megtalálja az ideális motívumot. Nem sokat törődik a figurákkal, városlátképei olyan ridegek és szigorúak, mint a barokk architektúra-festők alkotásai. Bár a matematikai rendet egy párás, fehéres ködfátyol a nemlét és a valószínűtlenség bánatával itatja át.
Czene Márta (1982) egy realista festőcsalád fiatal sarja, aki a Képzőművészeti Egyetem hallgatójaként már most eljegyezte magát a hagyománnyal. Mint Alessandro Baricco kisregényében az óceánjáró zongorista, a végtelen variációk helyett a klasszikus billentyűzetet választja. Fiatalsága ellenére nagyon magabiztosan kezeli a hagyományos technikákat, a megkopott aranyozástól kezdve, a szembecsapó trompe d'oeil-ön keresztül, a fotónaturalizmusig. Biztos szakmai tudásával olykor posztmodern idézetgyűjteményt állít össze, máskor nosztalgikus csendéletet vagy elidegenített reklámparafrázist.
A kiállítás helyszíne: INDA Galéria, 1061. Budapest, Király utca 34. II/4.
A kiállítás látható: 2007. január 18. - február 17.
Nyitva tartás: szerdától péntekig 14-18-ig.
