Leginkább utcaképek, rövidnadrágos gyerekek és piacozó asszonyok, sarkon álldogáló férfiak és házak, hidak, bódék, üzletek, garniszállók. Szegény emberek mindennapi közege, ahol néha még a házak is magányosak, a hidak romantikát árasztanak, a vizes kövezet párája és a metrómegállók szecessziós szépsége beteljesületlen szerelmek ízét hordozza. Nyoma sincs ezeken a képeken Párizs ragyogó arcának, ami a modern művészet fővárosát, a filmvilág csillogását, a sztárok, az elegáns polgári miliő életét mutatná: mintha ebben a Párizsban mindenki virágáruslány, kifutófiú vagy foltos kutya lenne. Trauner Sándor nem volt fotóművész. Tehetséges festőnek indult Budapesten, de sokkal tágabb, szabadabb világra volt szüksége, mint ami körülvette, így Párizsba ment és a vászon helyett a filmen rögzítette, amit a világból látni szeretett. Jó iskolákat járt ki: itthon Csók István tanítványa, Kepes György és Korniss Dezső barátja, pályatársa volt, Franciaországban és később Hollywoodban a kor legjobb filmes alkotói mellett dolgozhatott. A felvételek csak úgy, menet közben készültek. Trauner nyakában folyton lógott egy kamera, folyton keresett valamit: motívumot, egy híd rajzolatát, egy csatakos utcát, a párizsi háztetők kusza, blues-ra hangolt ritmusát, száradó ruhákat. Arcokat alig, hiszen nem dokumentumfotókat, nem is portrékat csinált. Nem a pontos helyzet, nem a szegénység vagy a jólét izgatta, hanem mindig egyedül csak a látvány. És mivel teljesen egyéni módon látta a várost, a fényképeken is megjelenik Trauner karaktere, az érzelmesség és az állandó, izgága kíváncsiság. Szinte mindegyik felvétel egy leselkedő gesztusát hordozza, az egyiken ott az árnyéka is, az objektív hozzáadta a látványhoz a leselkedőt. Mégis, a kívülállósága egyértelmű. Egyéniséget ad a házaknak, az ablaktábláknak, a kirakatoknak és kerítéseknek, vágyakba csomagolja az imádott várost, ahol mindig meg tudta őrizni az idegen pillantását. Ez a titka Trauner fotóinak, ez a leplezetlen bámulat, amivel körülrajongja Párizst, ami soha nem hagyta el, még öregkorában sem: ezt hordozza utolsó filmdíszlete is, amit Luc Besson Metró-jához készített. A most bemutatott fotókat nyár végétől a Miskolci Galéria mutatta be, onnan jöttek Budapestre, a két galéria közösen adta ki az a háromnyelvű katalógust is, amiben a fotóanyagot Bán András tanulmánya és egy precíz Trauner-filmográfia kíséri. Kár, hogy az anyag csupán egyetlen kort rögzít, nem mozdul ki a 30-as évek Párizsából, nem mutat későbbi, a háború alatt vagy után készült Trauner-fotókat. De ilyen a szerelem: egyetlen arcot őriz mindig.
