Czabán György "Kolbász" a magyar kulturális élet egyik legsokoldalúbb személyisége: azon túl, hogy fotográfus, filmrendező, kritikus és dj, alapítója a MEDIAWAVE fesztiválnak, emellett főszerkesztő, a Magyar Független Film és Video Szövetség elnöke, és még sorolhatnánk. Korántsem meglepő tehát, hogy az alkotó ezúttal is valami egészen furcsával, mégis valami tőle megszokottal jelentkezik a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériájában. A New York, New York című kiállítás már címében is sejteti, hogy valami egészen közhelyes fordul bizarrba a Czabán György "Kolbász"-tól megszokott intelligens érzékenységnek köszönhetően. Nem mondhatjuk, hogy New York nem jelenik meg a maga teljességében a felvonultatott nagyméretű - mondjuk így - "fotókon" (hiszen a meghívó is a fotókiállítás kitételt használja), ám mindezt az apró, vagy kevésbé apró feliratokon, nyilvános helyeken található tárgyakon, szimbólumokon keresztül.
Az Empire State Building monumentális épülete például egy hatalmas szobor mögött épp csak hogy felsejlik, máshol pedig a legjelentéktelenebb kólásdoboz válik az alkotás főszereplőjévé. Kicsit a hivatásos fotósok fricskája is, hogy ezeken a képeken sokszor éppen a márkanevek, a lencsék látószögéből kimaradó jelentéktelen feliratok, szobrok és az általuk képviselt - már nem is olyan jelentéktelen - gesztusok, reakciók kerülnek a középpontba.
Ikszedik csavar a gépezetben, hogy a fotók igazából nem is fotók, hanem az eredeti, New Yorkban készült felvételek nagyméretű festménybe-oltásai. "Digitális fotók szétbontva és vászonra nagyítva. Pixelek olajra remixelve. Füst már nincs. De a jazz örök. Mi meg már nem akarunk eredetiek lenni" - olvashatjuk a kiállítás ajánlójában, ami már önmagában is elég a tárlat némi gyanúval való szemlélésére. Az alkotó bevallása szerint a képek a "New York-Indonézia-Budapest tengelyen" jöttek létre, mivel ő csak a fotókat készítette: a festményeket pedig ezt a tevékenységet hivatásszerűen űző "távol-keleti kezek" hozták létre. A globalizáció ilyen módon nemcsak a felvételek szinte az egész világon jól ismert feliratain, tárgyain keresztül, hanem a megvalósítás révén is beszivárog a kiállítótérbe.
Czabán ezzel a kísérletével igyekszik egyedivé tenni a fotókat, ám a képeket - és a képekkel való találkozás közben önmagunkat - szemlélve az az érzésünk támad, hogy mi magunk is a kísérlet részei vagyunk. Még az is lehet, hogy ez az egész csak egy jól irányzott poén, amit senki sem ért, vagy ha igen, akkor nem meri bevallani.
