A székelyföldi születésű Nagy István (1873-1937) az akadémiai és műkereskedelmi divatoktól távol, az izmusokat figyelmen kívül hagyva építette egyedülálló életművét. Festészete a magyar művészet legnagyobb teljesítményei közé tartozik. Az egyik legkiválóbb realista festőnk, akinek művészete egyszerre archaikus és modern. Ízig-vérig magyar, miközben a huszadik századi művészet olyan nagyságaival rokonítható, mint Braque és Klee.
Már népiskolai tanító volt az alföldi Homokmegyén, amikor Keleti Gusztáv felfedezte tehetségét. Előbb a budapesti Mintarajziskolában, majd a Münchenben és Párizsban tanult. Tanulmányai és külföldi utazásai során megismerte kora legfrissebb művészeti áramlatait, de egyéni hangját már itthon találta meg.
Nagy István sajátos utat talált: nem tartott fenn állandó műtermet, hanem a csíki hegyekben kóborolva alkotott. Témája a szülőföld lett, a hazai táj, és az ott élő emberek belső feszültségektől sem mentes, balladai sűrűségű világa. Lényegre törő művészete a konstruktivizmus és az expresszionizmus stílussajátosságaival rokon. Ám formanyelvére leginkább az erdélyi népművészet hatott. A látványelvű festészettel való szakítását ez ösztönözte.
Erős vonalvezetésén, tónusain a székely emberek szűkszavúsága érződik. Ahogy írja: "Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felület alatt vibrál. A belső hűséget." "Művei kezdettől önportrék, egyensúly- és törvényteremtési kísérletek önmagának olyan szemhez szóló igazságért, melyben nem válik el a szubjektív és objektív; többoldalú, plasztikus az érvényességük" - írta Solymár István az 1967-es emlékkiállítás katalógusának bevezetőjében. Később, alföldi és szerbiai vándorlásai során is egyre az erdélyi havasok képe lebegett a szeme előtt.
Igazi áttörést művészetében az első világháború hozott. Nagy a 122. székely gyalogezred hadifestője volt. A galíciai és olasz fronton készült katonaportréit 1916-ban állította ki, ezek a portrék Mednyánszky katonaábrázolásainál is sötétebb és fájdalmasabb képét mutatják a háborúba került kisembernek. 1923-as gyűjteményes kiállítása nagy feltűnést keltett.
Munkásságának javarésze szénrajzokból és pasztellképekből áll, az olajfestéssel az 1920-as évek közepére szinte teljesen felhagyott. A szén és a pasztell mind vándorló életmódjához, mind művészi habitusához közelebb állt. Hihetetlen gyorsasággal dolgozott. Egy "Nagy István-i félóra" alatt mégis meg tudta ragadni egy táj vagy egy emberi arc legjellemzőbb tulajdonságait.
Utolsó éveit Baján töltötte. Főbb művei a Magyar Nemzeti Galériában, és a bajai Nagy István Képtárban és magántulajdonban találhatók. Az Antal-Lusztig-gyűjtemény közel száz Nagy István alkotása közül kiemelkednek katonarajzai és édesanyjának portréja, valamint visszafogott színezésű, enigmatikus tájképei. A Modem kiállítása az 1973-as marosvásárhelyi centenáriumi tárlat óta a leginkább átfogó bemutatása az életműnek.
