A képeken - miközben az Enerva - Az elveszett paradicsom című kiállítási anyag önálló életet él - a magyar filmművészet elmúlt évtizedeinek jelentős alkotásaira történő utalások vannak elbújtatva. A fotókon feltűnő szereplők túlnyomó része kapcsolatban van a filmművészettel. Maguk a képek erős jelenetszerűségükkel mintha egy film kulcsjeleneteinek megmerevedett kockái lennének. Ezek a képek nem mozdulnak már soha, csak a néző fejében forognak tovább. A fotók a tisztességgel soha el nem temetett, ám halottnak tűnő plakátművészet felé tartanak.
Ezek a plakátok, a fotó eszközeivel - őszinte gesztussal - azonosulnak az egykori mozgalmi plakátok agitáló, narratív, patetikus stílusával; de már csak a teremtés vágya valódi a képeken.
A jövőbelátó optimizmus és heroizmus helyébe az lép a képeken, ami van: mindennek a hiánya. A vágy helyébe a vágy vágya, a remény helyett a remény reménye, a társadalomformálás helyett a formátlan társadalom. És némi humor, menteni a menthetőt.
A sorozat egyben kísérlet az akcionista plakát újrafogalmazására. Mikor a népmesék tanulságai helyébe a bulváridill, a társadalmi szinten hatni képes nagy mesterek kezéből kikerülő toposzok helyébe a fél-analfabéta média-narratív lép, Minerva átadja helyét Enervának.
