Materka a kép és az arra irányuló figyelem közötti szférát vizsgálja. Egymást metsző vonalrendszerre, finom raszterekre bontja a látványt ? kicsit a pointilizmusra emlékeztet ez a kontúrok nélküli, a vászon felületén folyamatos jel-áramlássá oldódó bizsergés, de semmi köze a plein-air festészet színkezeléséhez. Sokkal inkább a digitális képalkotás alapegységei vibrálnak a szemünk előtt, szigorú rendszerbe fogva, mégis elmosódó, bizonytalan összképet nyújtva.
Nem tudjuk, mit látunk. A privát fotók ? kiránduló család, sportoló fiúk ? témája néha felismerhető, néha nem, de a festmények legalább annyira emlékeztetnek fotóra, mint szövésre vagy írásra: egy lineáris jelrendszer bontakozik ki rajtuk, aminek nem értjük a tartalmát, ugyanakkor ha képként fogjuk fel, nem látjuk rajta a részleteket, A figurák arcvonásai eltűnnek, a feliratok olvashatatlanok, ellenben jól azonosítható az őszi erdőt ellepő avar egy-egy részlete. Miközben a mellékes részletek jól kivehetők, a lényeg rejtve marad.
Bonyolult tartalmak találkoznak Materka festészetében. Ráismerünk az emlékezés képi tolmácsolásának témájára, a percepció csapdáinak nagy toposzára a művészetben, vagy a képalkotás technológiai és biológiai folyamataira. A vonalakra bontott látvány módszerével a festő a látás mechanizmusát tanulmányozza, miközben a rögzítés, a megértés, sőt az értelmezés területeire is kitér. A színpompás raszterekbe a kép által sugallt hangulatot is beleszövi, finoman játszik a ráismerés, az elrejtőzés pillanataival, sejtésekkel bolondítja meg a képpontok rendjét. A színekre, vonalakra, rácsokra széteső látványban még grafikai minőséget is produkál, néhol a raszter inkább a szabadabb kézi rajz stílusát követi, másutt a rézmetszetek leheletfinom árnyékvonalait idézi.
A Platánban látható öt festmény ? mindazon túl, ami eddig fölmerült ? számomra legerősebben a modern technika csapdájáról szól. Arról a mohóságról, amivel meg akarjuk örökíteni életünk kitüntetett pillanatait; arról, hogy milyen fényévnyi távolság van az elsődleges élmény és a már rögzített, visszanézett kép között. Nem az idő, hanem a képalkotó technika rombolja le a belső kép igazságtartalmát, igaz, újakat visz bele, nem kiüresíti, hanem átírja annak valóságát. Materka végleg leszámol az objektív kép illúziójával, és ezzel a maga módján ítéletet mond a digitális képet gondolkodása fókuszába helyező korszakról is.
