Hogy ezek az erős vörösökkel és ragyogó türkizekkel, arany és okker, mélybarna és piszkosfehér felületekkel textilbe vitt városok a múlt vagy a jelen, esetleg a jövő helyei, az másodlagos kérdés. Egy életforma tudatos vizsgálatáról van szó. Arról, hogy a szoros testközelben élő, mozgó és létező, magukat kényszerűen individuumként megfogalmazó városlakók hogyan élik meg a környezetüket, akár ma, akár ezer éve.
Nem láttam még ennél nőiesebb, érzékenyebb kifejezését egy háznak, egy útnak, egy várostörténetnek. Bornemisza úgy alkot képet, hogy nem választja szét az érzéki élményt a fogalmi világtól. A képein ismétlődő, kör alaprajz Atlantisz ősi város-ideájára utal, de megjelenik a városalapító Romolus mitikus városfala, a porba rajzolt kör jeleként is, vagy mint Bábel széthulló rendjének utolsó racionális eleme. Ritkán ábrázol házat, kaput vagy falat, olyankor viszont az elemeket alárendeli a perspektíva itt alig érvényesíthető törvényének. A kép költészete nála a szabadvers törvényei szerint alakul, mégis klasszikus formai részleteket érzünk bennük. Elemi erővel fogja egybe a konstruktív kompozíció, a mitikus kifejezés és a textilben megtalált érzékiség rétegeit.