Andrási Gábor: Merre jártunk? Egy ismerős mesélte: szomszédos országban ebéd utáni erdei sétára indultak. Mentek, mendegéltek, csoportokra szakadozva beszélgettek. Egy idő után azon vették észre magukat, hogy lemaradtak. Akik elöl haladtak és tudták az utat, eltűntek a szemük elől. Nemsokára elágazáshoz értek. Valamennyit hallóztak, hiába, de aztán dönteni kellett: balra vagy jobbra? Döntöttek és sétáltak tovább, egészen a következő elágazásig. Ez aztán még, ki tudja hányszor, megismétlődött. Nem nyújtom hosszúra: lassan besötétedett. Az egész éjszakát az erdőben töltötték, önök is tudják, milyen az: ismeretlen neszek, furcsa árnyak. Hideg volt, még csak leülésről sem lehetett szó. Virradatkor elhatározták, ezentúl mindig lefelé mennek, mindig a lejtőt választják. Kora délelőtt ritkásabb részhez értek, aztán, már a fákon túl, lentebb a völgyben házak is látszottak, de még elébb, háttal nekik, egy tábla. Útjelzőnek gondolták, és bár hulla fáradtak voltak, futottak odáig. Megkerülték, és elolvasták a feliratot: ?Vigyázat, medvék!? Azért mondom ezt, mert Vojnich Erzsébet képeivel is így van az ember: amikor már kívül került belőlük, amikor már elhagyta a rajtuk látható teret, akkor tudja csak meg, merre járt. Hogy merre is? Doboz-térben, ahol legtöbbször kormosan sűrű, fojtogató az atmoszféra, máskor meg inkább áttetsző, ködszerű. És a tér, vagy szoba végében, mint a képzelet szabálytalan vetítővászna egy ?vacak kis moziban?, ahogy Ottlik írta, mindig ott dereng az a kicsit bizonytalan kontúrokkal körülfogott négyszög, amin a hátraszaladó tekintet fennakad. ?Sötétszürke a november. Esik? Nem esik? Nem esik, az ernyőm a karomon. Mondom Szilviának: Nem valami jó film megy (nem is volt aztán valami túl jó), de, mondom, gyerünk, vettem jegyeket, jó?? Akár az Ottlik filmje, ez a perspektíva, amiből a festő velünk a teret és benne a dolgokat láttatja, ez sem valami jó, nem olyan tudományos-tökéletes, mint amilyennek az ?isteni mértéket? követő Paolo és Piero mesterek félezer esztendeje elgondolták. A falak kicsit dülöngélnek, és a sarkokba is valahogyan inkább belegömbölyödnek az árnyékok. Jó lenne közelebb lépni, végigsimítani a vakolaton, vagy belemarkolni a sötétbe. Menjünk? Ne menjünk? Ne menjünk, hiszen odabent vagyunk máris. A dolgok, a tárgyak sincsenek útban, még a padló fakírtüskéi sem; az ajtók, kapuk meg egyenesen átjárásra valók. Nem biztos, hogy jól fogjuk érezni magunkat, mégis visszavágyunk majd. Életrajzi adatok: 1953. november 22-én született Budapesten. 1968-72 között a Képző és Iparművészeti szakközépiskolában tanul, majd 1976-81-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakán Gerzson Pál növendéke. A főiskola elvégzése után 1988-ig tagja a Fiatal Képző- és Iparművészek Stúdiójának, 1980-tól a Képzőművészeti Alapnak. 1982-85-ig Derkovits ösztöndíjas. 1983-ban Derkovits nívódíjat kap, ugyanebben az évben egy finnországi ösztöndíj során elnyeri a Yuho Rissanen-díjat. 1991-ben Cagnes-Sur-Merben elnyeri a zsűri díját (23e Festival International de la Peinture), ugyanebben az évben ösztöndíjjal egy hónapot tölt Lisszabonban. 1998-ban Munkácsi-díjat kap. Vojnich Erzsébet szabadfoglalkozású képzőművész. Férje Szűts Miklós festő, két gyermekük van. A kiállítás megtekinthető: 2004. november 19. ? 2005. január 23., hétfő kivételével 9-17 óráig A kiállítás helyszíne: Városi Képtár, Deák Gyűjtemény - Székesfehérvár, Oskola u. 10. Kép: Eastbourne rakpart olaj, vászon, 130 x 178 cm (Kalmár László és Rehus Szilvia tulajdona)
