A kilencvennégy alkotást tartalmazó ideiglenes gyűjtemény- a Modem szokásához híven tematikai egységekre bontott, különböző, a korszak stílusának megfelelően kialakított helyiségekben látható. A legteátrálisabb terem a Sztálinista ikonok elnevezést viseli, ahol az emelvény, a vörös szőnyeg, a kisebb-nagyobb Sztálin- és Lenin-szobrok híven idézik fel a kor diktatorikus pompáját. A Mikus Sándor készítette Sztálin-szobor a Felvonulási teret egykor uraló alkotás pontos, kicsinyített mása. Méretesebb, mintegy nyolc méteres változatát a galéria kertjében tekinthetik meg a látogatók. Igaz, ez a remekmű hungarocellből készült és hatalmas mérete még így sem éri el az eredeti mű szélességét és magasságát; a kiállítás rendezői, pedig egyenesen a Fóti Filmgyárból hozatták Debrecenbe - érdekességként.
A Reprezentatív falképek és a Tematikus festészet termei mellett tekintélyes helyet foglalnak el a másolatok a kiállítás egészében. A tárlat monumentális nyitó festménye, az Alexander Geraszimov által készített olajvászon pannó hiteles - 1950-es években készült - reprodukciója a Hadtörténeti Múzeum tulajdona. A Sztálin és Vorosilov a Kremlben címet viselő mű a Moszkvában 1949-ben, irányadó céllal rendezett kiállítás szimbolikus értékű alkotása volt. Az 1938-as eredeti alkotás ma a Tretyakov Képtárban látható.
A propagandafestészet rendszert kiszolgáló művészetét olyan képzőművészek reprezentálják, mint például a szürrealista festőként indult Bán Béla vagy az alföldi tájképfestőből Munkácsy-díjas szocialista művész-elvtárssá váló Benedek Jenő. Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című alkotása a munkásember idealizált képét, a dolgos, hasznos élet - festményen ábrázolható - mintáját teremtette meg. Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című olajképe az optimista világlátás, a reményteli jövő magasztos látomása. A követendő művészeti irányvonalat a politika egyébként 1950-től jelölte ki hivatalosan Magyarországon az évente e célból megrendezett, központi kiállításokkal. A hagyománynak az 1956-os forradalom vetett véget.
A mára inkább elfeledni kívánt szocreál művek bemutatása - a még történelmileg sem tisztázott korszak időbeli közelsége miatt - veszélyes vállalkozás. A debreceni Modem azonban mégis elérkezettnek látta az időt a visszaemlékezésre. Ezek a munkák nem művészi értékük miatt, inkább a kor kézzel fogható dokumentumaiként értékelhetőek, melyek a jövőben szerencsére már csak galériákba és szoborparkokba szoruló anyagok lesznek. A kiállítás ironikus felhangja a jobboldali polgármester által vezetett városban még inkább felerősödik, és a közösen átélt múlt "remekei" nagyobb ideológiai kontrasztban érvényesülnek a debreceni kiállítótér atmoszférájában.
A kiállítás egyben egyfajta megbékélés is a múltunkkal, amelyet a ma embere megfelelő távolságtartással, a kívülálló perspektívájából szemlélve történelemként értelmez.
