A rendező-forgatókönyvíró páros második nagyjátékfilmje egy törékeny kamaszlány történetét meséli el, aki sötét titkokat tud meg apjáról és mostohaanyjáról, bosszút áll rajtuk, majd tette és annak következményei a családi drámát először feszült thrillerré, később véres horrorrá alakítják.
Az első nagyjátékfilmed, a Viharsarok bejárta a világot. Mik a tapasztalataid a fogadtatásáról?
Így igaz: bejárta a világot, több mint húsz fesztiválon bemutatták, én hat-hét alkalommal kísértem el. Pozitív visszajelzéseket kaptam, aminek örülök, hiszen egy sokszor látott témát dolgoztam fel másképpen és lokálspecifikusan. Ráadásul még azért is nehéz dolgom volt, mert ez egy olyan kisebbségről szóló film, melynek én nem vagyok a tagja. Ez a kisebbség viszont szerette a filmet: értékelték, hálásak voltak érte.
A nagyközönség viszont Magyarországon nem fogadta túl jól, pont a témája miatt ? és szintén a témája miatt a forgalmazás is óvatosan bánt vele. Én szerettem volna, ha itthon több nézőhöz ér el a film, nem csak a művészfilm-kedvelő közönséghez, hiszen nem kísérleti, hanem játékfilm, és nem hiszem, hogy nehezen emészthető lenne. A világszintű fogadtatása is nagy eltéréseket mutat: a kelet-európai nézők nem igazán voltak nyitottak a film iránt. Nyugat-Európában, Dél-Amerikában, a Távol-Keleten nagy volt az érdeklődés, és változatos a közönség: egyáltalán nem volt jellemző, hogy csak bizonyos rétegek lettek volna kíváncsiak rá. Taipeiben és Mexikóban Sütő Andrással, a film egyik főszereplőjével például a vetítés után tömeg várt minket a mozi előtt és zavarba ejtően sokan fotózkodtak velünk és kértek autogrammot.
A most készülő filmed a szinopszis alapján mintha kevésbé szociálisan érzékeny, inkább lélektani lenne.
Ez az új projekt természetesen más, de nem gondolom, hogy hiányozna belőle a szociális érzékenység. A Viharsarok esetében egy, a társadalom perifériájára szorult csoportról beszéltem, és most is folytatom a margók vizsgálatát, csak másképp: egy lélektani peremterületről, egy belső, lelki perifériáról lesz szó. Kelet-Magyarországon forgatjuk majd a filmet, de a régió szociális problémái csak hátteret adnak egy családi drámának. A legfontosabb számomra a családi dráma újragondolása volt. A középpontban egy olyan konfliktus áll, mint mondjuk Ibsen Vadkacsájában: egy család olyan eltitkolt bűnökre épül, amelyek, mikor kiderülnek, teljesen szétzilálják azt.
Hogyan lesz ebből a drámából thriller, aztán horror?
Szabó Ivánnal nem a hagyományos módon kezeljük a családi drámát: egy kamaszlány nyomozását a családi titkok után thrillerént mutatjuk meg, aztán következik egy konfrontáció, amely véres erőszakba csap át, ez pedig horrorisztikus elemeket kíván. A kiindulási pont egy realisztikus lélektani szituáció. Nagyon alaposan kidolgozzuk a karaktereket és az utat, amelyet a filmben bejárnak, csakúgy, mint a szituációkat. A belső peremvidéket vizsgáló drámát pedig úgy tesszük újszerűvé, hogy több műfaj kontextusába helyezzük. Tehát nem arra törekszünk, hogy összeollózzuk a dráma, a thriller és a horror műfaji kliséit, hanem arra, hogy ezek a műfajok a lélektani helyzetekből és az események logikájából organikusan bomoljanak ki. Egy sötét családi titok megfejtése olyan, mint egy thriller, viszont a véres események a horror logikáját vonzzák. Nehéz dolgunk volt, mert az időszerkezet sem lineáris, több főszereplő van és több nézőpont összjátéka a film. El akartuk kerülni a kiszámítható fordulatokat, hogy vannak jók és gonoszok, és már az elején tudjuk, hogy majd a jó nyer, sőt valamennyire azt is, hogy hogyan nyer. Ebben a filmben nincsenek jók és szörnyetegek, csak emberek vannak. Olyan emberek drámája ez, akik mind szeretik egymást, és ennek ellenére arra kényszerülnek, hogy ártsanak egymásnak.
Megtörtént eseményen alapul a történet?
Nem, teljesen fiktív, Ivánnal találtuk ki nagyon régen, és régóta meg is szerettük volna csinálni, még a Viharsarok előtt. Azóta persze nagyon átdolgoztuk, sokkal komolyabb lett, több dimenzió jelent meg benne, erősebbek lettek a karakterek és feszesebb a történet. Hat hónapja fejlesztjük a forgatókönyvet a Filmalap támogatásával, ami azt jelenti, hogy rengeteget egyeztetünk és ötletelünk a forgatókönyv-fejlesztőkkel, és a sok eltérő vélemény, nézőpont nagyon jót tett a könyvnek. A Fejlesztő Bizottság erősnek és jónak érzi a könyvet, a Döntő Bizottság pedig további támogatást ítélt meg a fejlesztésre novemberben, mely azt jelenti számomra, hogy bíznak a projektben. Remélem, hogy a Berlinale újabb sikereket hoz, hiszen a két napra idáig 25 producer kért tőlünk találkozót, köztük az Eurimages és a Match Factory producerei, az anyagot pedig jelölték az Eurimages koprodukciós fejlesztési díjára is. A könyvet a Berlinalet követően le fogjuk adni előkészítési pályázatra, hiszen nyáron szeretném elkezdeni a forgatást, a kreatív előkészítéssel (casting, terepszemle, vizuális világ kidolgozása) pedig már most is nagyon jól állunk.
Tehát két férfi kitalált egy történetet, amelynek főszereplője egy kamaszlány. Honnan tudjátok, miket élhet át egy kamaszlány?
Az emberi tapasztalatoknak van egy közös, kollektív magja, és ebből indultunk ki. A Viharsarok esetében muszáj volt kutatnunk a témát, rengeteg információt, történetet kellett gyűjtenünk. Itt más a helyzet: ez egy családi történet, családja pedig mindkettőnknek van, és mindketten ismertünk már kamaszlányt életünkben. Nem abban kell ragaszkodnunk a valósághoz, hogy teljesen ismerjük egy kamaszlány lélektanát, hanem abban, hogy a történet, mint emberi történet legyen igaz. A kamaszlányt majd egy fantasztikus színésznő fogja eljátszani, és ezért a vásznon egy igazi embert fogsz látni. Nekünk, az íróknak az a dolgunk, hogy a történet következetesen végigmenjen, függetlenül attól, hogy fiatalokról vagy idősekről, japánokról vagy feketékről szól. Nem abból indulunk ki, milyen lehet kamaszlánynak lenni, hanem abból, milyen érzés, ha az ember rájön, hogy a szerettei hazudtak neki. Lehet-e, és hogyan lehet a múlt bűneivel szembenézni? Mit jelent valakit szeretni, mit jelent valakiért mindent megtenni, valakit elárulni, és elárultatni?
Ha ezt mindenki átéli, miért gondolod, hogy a vásznon is el kell mesélni?
Az igaz, hogy a kollektív emberi tapasztalat egyik szegmense a család, de egy film rámutat olyan dolgokra, amelyektől a néző máshogy értelmezi, újra átéli a helyzetet, és ebből fakad a katarzis. Felzaklató találkozás lesz ez a nézőknek: olyan film, amely koncentráltan és pőrén dolgozza fel a témát. Kérdést akarunk provokálni, és olyan élményt adni, ami átalakítja a nézőket és amin gondolkodniuk kell. A művészet számomra olyan eszköz, melynek segítségével újra át tudjuk gondolni életünket.
Gangel Noémi
