Lovas Ilona textilművész szakon végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Pályakezdése egybeesett a 70-es évek kísérleti korszakával, a művészek többsége – így ő is – a műfaj határait feszegették. Saját bevallása szerint pályaválasztása különösen predesztinálta arra, hogy bátran nyúljon az anyagokhoz, a textilen kívül is minden elképzelhetőhöz.

A 80-as években művei inkább már lágy anyagokból készült képzőművészeti objektek voltak, amelyekhez természetes, gyakran organikus anyagokat is felhasznált: vízből, fűből és nyomott vászonanyagból is készültek alkotásai.

Stáció No. 37. (1997)
Forrás: Ludwig Múzeum

Kiemelkedő jelentőségű az először 1984-ben kiállított Stációk sorozata, amely hét darab, kézzel öntött, nagyméretű papírtáblából áll. Egyes táblákon növényi magokból és a papírt merevítő, belső drótkonstrukcióból alakultak ki a felületen átütő keresztmotívumok. A többi táblán nem olvasható, csupán jelzésszerű testamentumszövegek szerepelnek. Az utolsó tábla –mint egy oltár – vízszintesen feküdt a földön, papírfelületéből fű sarjadt. Ez az alkotás a természet-műtárgy viszonyban egészen új fejezetet nyitott. A természet nem mint ábrázolás jelent meg, hanem önmaga lépett elő műtárgyként. Az ember és a természet egyre „élesedő háborúját” ragadta meg  Lovas Ilona tökéletes allegóriájával, a pusztuló biológiai környezetre és a Testamentumra utalásával korszakos jelentőségű alkotást hozott létre.

Panaszfal (1985) 
Forrás: Inda Galéria

1990-1991 között New Yorkban élt és alkotott. A rendszerváltás eufóriájának hírére hazatért. Az új helyzet új anyagválasztást eredményezett számára. A marhabél első hallásra nehezen képzelhető el egy műtárgy részeként, de a művésznő megtisztítva, megszárítva egy nagyon szép és „beszédes” anyagot emelt a képzőművészetébe. A bél a  lélek belső frusztráltságának lenyomata, kiterítve szinte pergamenként viselkedik, így „láthatóvá” válnak ezek a lelki folyamatok. A bél egykori erezete, lenyűgöző ornamentikája szobrai felületén a közvetlen természeti eredetre utalnak vissza. A pergamenszerű marhabelet orsókra tekerte, s ezeket a hatalmas orsókat lélekmagoknak nevezi, hiszen a feltekeréssel a korábban kiterített lelki lenyomatok újból begubóznak, magként magukba zárják a lelki folyamatokat.

Stáció No. 1. (1984)
Forrás: Inda Galéria

Másik különleges és kedvelt alapanyaga az ostya, mely szintén szimbolikus jelentőséggel bír alkotásain. Saját megfogalmazása szerint az ostya rögtön „transzcendens síkot jelöl ki a munkában”, amely számára egész életművében kiemelt jelentőséggel bír. A sok ostya az emberek sokaságát is jelképezi, és hiába élünk tömegben, gondolataikat az emberek magukban rendszerezik. Összhangra törekszik a kozmosszal, a transzcendens gondolatvezetés segít abban, hogy lelki békére leljen az ember.

A 2000-es évektől munkásságában új médiumok és új formák jelentek meg: a fotó, a videó, a videóinstalláció, a performansz.

Az egyik legismertebb, Könyörülj rajtam című videóinstallációját saját vezekléseként készítette el. Az I. világháborúból hazatért, de korán elhunyt kalaposmester nagyapjára emlékezik, s egyben lelki zarándoklatot is végigél a nézőkkel együtt. Az elárvult újpesti kalaposműhelyben megmaradtak a szépen faragott kalaptuskók, melyeken egykor a posztót ráfeszítve méretre készültek a megrendelt fejfedők. A kalaptuskók mozgatásával, vízen lebegtetésével az elmúlás, a múltidézés fájó és egyben megnyugtató érzését kívánja megragadni.

Az emberi lélek útja, gazdagsága, s annak szakrális vonatkozásai, az élet és a halál, az ember és a természet viszonya, az aktuális és örök érvényű kérdések együtt, egymással szorosan összefonódva, a legkülönlegesebb, akár művészileg nem „deklarált” anyagokkal kifejezve, mindez együtt jellemzi Lovas Ilona gazdag életútját.

Forrás: Ludwig Múzeum.

Nyitókép forrása: Inda Galéria