Kerítés és csizmabojt – mi mindenre jó a csipke?

Gyerekként tanultál meg csipkét készíteni. Honnan jött ez a szenvedély?

Klasszikus nagycsaládban nőttem fel, anyukám szüleivel laktunk együtt. A nagymamám, Törőcsik Ferencné a Nagykunságból való, ahol jelentős volt a múlt században a csipkeverés. Gyerekként ő is megtanulta a csipkézést, aztán amikor nyugdíjba ment, újra elővette. A testvérei komolyabban is foglalkoztak ezzel. Egyikük – Leontesz Zoltánné – amikor egyik nyár elején látogatóba érkezett, megígérte, hogy ha a testvéremmel megtanuljuk a csipkeverést, augusztusban elvisz minket a Mesterségek Ünnepére Budapestre. Tízéves voltam, a tesóm hét. Két hónappal később pedig ott ültünk a Várban, és csipkét vertünk.

Mi ragadott meg ebben?

Az agymunka érdekelt, ami elengedhetetlen a szálak vezetéséhez. A nagymamám testvére rendszeresen járt továbbképzésekre, és megmutatta nekem az új technikákat. Már gyerekként bekapcsolódtam a csipkés nyári táborok munkájába, hiszen olyan érdekes volt, amiket ott csináltak.

Ezt egy gyerek is könnyedén megtanulhatja?

A vert csipke rendkívül szerteágazó, van könnyen elsajátítható és nagyon bonyolult része. De a vert technika is csak egy szegmense a nagy egésznek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas programjában írt tanulmányom bevezetése azzal foglalkozott, mit is nevezünk csipkének. Közérthetően megfogalmazva a csipke az a textilfajta, amelynél a készítés során, a textúra kialakításakor készül el a lyukacsos, áttört szerkezet. Nem egy létező anyagból veszünk el, mint a hímzésnél, bár itt is vannak határterületek, akárcsak a szövésnél vagy a paszománykészítésnél. Az egyiknek a külleme hasonlít, a másiknak az áttörése emlékeztet csipkére, ezeket elég könnyű összekeverni.

Ha ennyit csipkéztél, miért az elméleti vonalon indultál el?

Mert rájöttem, hogy nagyon érdekes a története is. A nagykunsági vert csipke rendkívül népszerű volt a 20. században, a történetét mégsem ismerte igazán senki. Amikor német mintákat láttam, rádöbbentem, hogy hasonló csipkéket készítenek, mint az említett magyar vidéken. Elkezdtem ennek utánajárni, aztán kitanultam a különböző technikákat, kutattam, hogy a történelem során hogyan változott a csipke felhasználási módja. Nem is hinné az ember, hogy mennyi mindenre használták.

A klasszikus gallér-terítő tengelyen túl?

A kora újkorban – főleg Nyugat-Európában – a férfiak elképesztően sok csipkét hordtak, még a csizmájuk szárára vagy az orrára is rátették. XIV. Lajos az egyik ünnepségen csaknem 16 kilós aranyfonalból készült csipkés öltözetet viselt. Az egyházi viseletben is elterjedt a csipke használata, és nem csupán a katolikus papi viseleteken, hanem a protestáns és zsidó öltözeteken éppúgy. Babaruhát is díszítettek vele, a fadézsába rakott fürdőlepedő szélét, de még ünnepi lóálarcot is készítettek belőle. Utóbbi a Magyar Iparművészeti Múzeumban őrzött Esterházy-kincsek közt található. Még csipketörölköző is maradt meg például a 16. századból. Én ma sírva fakadnék, ha egy vízcsepp ráhullna, nemhogy megtörölközzem benne.

A Debreceni Egyetem néprajz szakán is a csipketörténet érdekelt leginkább?

Igen, és bár a népi anyagban is jócskán akad csipke, engem annak egésze foglalkoztatott, így eljutottam a magyar, majd a külföldi anyag áttekintéséig. Továbbképzésekre, szakkörökbe jártam, mert a kutatáshoz is elengedhetetlen a technikák ismerete. Anni Rühle rendszeresen jött Magyarországra tanítani, nagyon sok vert csipkefajtát nála sajátítottam el. A kurzusokon rendre félrehívott, hogy válasszak még egyet-kettőt, hogy legyen, aki Magyarországon is ismeri, ha ő már nem tudna tanítani. Több más csipketechnikát (például horgolás, rece, frivolitás, zsinórcsipke) Medgyesiné Vághy Ida szárnyai alatt tanultam meg. És hogy miért is kell ennyi ismeret a kutatáshoz? A fekete, hajszálvékony selyemcérnából készülő Chantilly csipke például az 1800-as évek közepének elterjedt technikája volt, az egyik legdrágább fajta. Ezt igen hamar gépesítették is, és ahhoz, hogy meg tudd becsülni az értékét, pontosan kell látnod, hogy gépi vagy kézi munka, hiszen milliós különbségek lehetnek köztük. Vagy a 16. században készült varrott reticella csipkének több száz évvel későbbi levarrásai, gépi utánzatai és horgolt változatai is készültek. Ezek minőségben, értékben, felhasználásban sem egyformák, adott esetben a kormeghatározásban is szerepe lehet.

A textil nem a legidőtállóbb anyag. A csipkék mennyire maradtak fenn?

A nagy múltú nemesi családok évszázadokon át gyűjtötték a vert és varrott csipkecsodákat, amelyek rendkívül nagy értéket képviseltek, csupán ünnepi alkalmakkor pompáztak bennük. Hazánkban az 1916-os koronázás nemesi díszruháira is előkerültek a családi gyűjtemények féltett darabjai. A népi rusztikus és a gazdagoknak készülő vékonyszálas csipke közt óriási különbségek vannak – megjelenésben, színválasztásban, technikában. Sokról ránézésre meg sem mondanád, hogy csipke.

Az Iparművészeti Múzeumban dolgoztál muzeológusként 15 évig, ám ott más textilekkel is foglalkoztál.

A szakdolgozatomat a régészeti csipkéből írtam, a debreceni Dobozi temető régészeti anyagával foglalkoztam. A múzeumba kerülve viszont az ötezres csipkeanyag felügyeletén kívül hozzám kerültek a kortárs textilek is, ami akkor rendkívül távolinak tűnt. Aztán beledobtak a mélyvízbe, én pedig lassan beletanultam a kortárs iparművészetbe is. Majd a MOME-n kezdtem először textiltörténetet tanítani, azóta több egyetemen is oktatok. Ahogyan egyre jobban beleástam magam a textilek történetébe, ráébredtem, hogy a szálak összeérnek, minden mindennel összefügg. Aztán amikor a múzeumi leépítések következményeként átkerültem a kiállításszervezési osztályra, akkor az egészet abba akartam hagyni. Végül megcsináltam a nagy sikerű Cérnába szőtt évszázad - 110 éves a halasi csipke című kiállítást, majd elvégeztem a MÚOSZ újságíró-iskoláját, és a gyermekem születése után nem mentem vissza a múzeumba. Mondjuk vicces volt, hogy a szülés másnapján az újságírói védésre a kórházból lógtam meg.

Most mivel foglalkozol?

Egyetemen tanítok, workshopokat, továbbképzéseket, előadásokat tartok, múzeumoknak dolgozom különböző projektekben, kiállításokban segítek. A szabadúszás izgalmas, de a közösség hiányzik. Kicsit olyan „létközi” ember vagyok, mint a csipke – mindenhová tartozik, de sehova sem igazán.

Te hordasz csipkét?

Nagyon ritkán. Engem a technika és az elméleti háttér érdekel. Általában nem is kész tárgyakat készítek, mert addig érdekel a dolog, míg elsajátítom a technikát. Ezért leginkább mintadarabjaim vannak, ezerféle dirib-darab.

Ennél a résznél előkerül a táska mélyéről az albumba, illetve átlátszó tokokba rendezett csipke, hogy értsem is, miről beszélünk. Lilla lelkesen mutatja, melyik darab milyen odafigyelést, speciális technikát igényel, vagy miért különleges. Látom a megmunkáltság finomságát, bár bizonyára nem tudnám megmondani, hogy a krémszínű és a fekete szálakhoz különböző technikákra van szükség, vagy melyik készítése vett igénybe csupán néhány órát, és melyik fölött kellett egy hetet gubbasztani.

Mire használnak manapság leginkább csipkét?

Vannak, akik a technikát éltetik tovább, mások viszont újabb mintákkal és modernebb stílusokkal kísérleteznek. Akad olyan flamand cég, amely a drótkerítését csipkézett mintával készíti el. Láttam képeket egy ötemeletes parkolóházról, amelyen az épületet körülvevő védőháló klasszikus csipkés mintázatokat ad ki. A csipke nagyon sok művészt, tervezőt megihlet napjainkban is.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu