Kertész mesél

A felvételeket Kertész egy bázeli felolvasásán készítette az EPA

Nehéz műfaj az irodalmi felolvasóest, kevesen tudják igazán jól művelni. Eszterházy Péter elegáns hangsúlyozása, pikáns csöndjei vagy Nádasdy Ádám profi színpadi fegyelme, kacér szomorúsága hosszú évek nyilvános szereplésein csiszolódtak. Kertész Imre a Nemzeti Színházban azt mutatta be, hogy miképpen lehet egyszerűen felolvasni, valahogy úgy, ahogy a nagyapa mesét mond. Ez a mese már nyitómondatában is a történelem botrányát idézi.  (Hányan maradtak életben a tizenhét gyerek közül? Senki sem.) Kertész talán kissé csodálkozva, talán meg is lepődve olvas, hogy nahát, tényleg ezt írtam, nahát, valóban így éltem.

 

A felolvasott munka ugyanis a 2006-ban megjelent K. dosszié, egy újraírt életrajzi beszélgetés, melyet egy Hafner Zoltánnal készült interjú ihletésére kezdett el. Igen ravasz mű, hiszen egy interjúkötetben két ember szerepel, így az író megkettőződik, de hogy valójában mennyire egy, az éppen a felolvasásban derül ki, melyben a kérdések a válaszok összekötő szövegeivé válnak vagy olykor maguk is inkább válaszokká. Még ravaszabb, hiszen egy életrajzi interjúról van szó, mely elvileg nem megkomponált, hanem spontán narratíva. Azonban Kertész megírta, megkonstruálta e könyvet, így jogosan vetül fel a kérdés, hogy mennyiben tart számot a történeti hűség közvetítetlensége iránti bizalomra, akárcsak a Sorstalanság maga, melyet éppen a K. dossziéban nevez fikciónak.

 

Nem mintha a megtörténtek történetiségében lehetne kételkedni, hanem az a paradoxon áll elő, hogy ha az elbeszélhetetlent csak esztétikai módon, fikcióként lehet elbeszélni, akkor minden fikcióvá válik, ami elbeszélhetetlen. Kertész élete elbeszélhetetlen, mert noha félelmei, gyávasága, kisembersége ismerős mindannyiunknak, de a mindezek (önmaga) iránt táplált, a Soa rettenetéből származó közönye minden valós eseményt elbeszélhetetlenné változtat át. Ebben az értelemben Nobel-díja is csak folytatása az élménynek, melyben egy kisfiúra töltött fegyvert szegeznek, majd marhavagonban elviszik meghalni. Hogy életben maradt, puszta véletlen, a Nobel-díj is az. Ez a véletlen, a csodálkozás az, ami Kertész csöndesen hangzó, magas hangján megszólal egy újabb realista fikcióban.

 

A Nemzeti Színházban Kertész Imre az első magyar író, aki felolvas. Önmagában ez a tény is jelzi a súlyt, amit ma be kellene töltenie a magyar intellektuális életben. De - valljuk be - Kertész a mai magyar intellektuális életben tökéletesen súlytalan. Ez éppen azért van így, mert az általa oly sokszor siratott erkölcsi eszményhez nem képes felérni, mint ahogy nagyon kevesen a magyar gondolkodók közül. Kertész e súlytalanságát részben talán az antiszemita diskurzus okozta, részben tulajdonítható gondolkodói kvalitásainak, részben pedig annak, hogy nem is akar minta lenni, kivonul, elvonul. Sajnos azonban az erkölcsi követelések hiteléhez személyes részvétel szükséges. Negyedrészt, Nobel-díjas íróként is megmarad kicsinyes, sértődött kilencvenes évekbeli pesti értelmiséginek, aki nem tudja megbocsátani, hogy egy szerkesztőbizottság előbb vette le a nevét a belső címlapról, minthogy a lemondó levelét közreadták volna. Annyira, hogy ezt még most, a díjátadás ötödik évfordulójára rendezett esten is fel kell olvasnia.

 

A színpad közepén egy szőnyegen ízléses négylábú asztalka áll, mögötte gyönyörű szék, inkább kényelmes mint tekintélytkeltő. Kertész Imre lassan, komótosan olvas. Mesél inkább, szörnyű vagy mulatságos dolgokat, de érdekfeszítő egykedvűséggel. Kellemesen rövid, egy órás produkciója nem öntömjénező, a frázisokon átcsúszunk, mert van valami szaga, íze annak, ahogy megjelenik az apa, az Ilonkák, vagy a berlini emigráció. Egyszerűen olyan, amilyennek egy pesti Nobel-díjasnak lennie kell. Kicsinyesen érdekes.