Az író nyolcvanévesen megpróbálja önmagát megírni. Az életét, az emlékeit, a testét, az öltözködését, a családját, a barátságait, a szerelmeit, a házasságait. Az első több mint ötven oldalon prózaversben, s mint egyszer csak kiderül, automatikus írással. Legalább két helyen megosztja velünk azt a meggyőződését, hogy a visszatekintés kronologikus rendje csak konvenció, és nem egyezik az ő tapasztalataival, megélésével. Szerinte az élet „kerek tó”, amelynek összeérnek a partjai. Minden emlék egymás mellé kerül, egyidejűen van jelen, ezért ő kiterített térképként tanulmányozhatja a múltat, vagy mintha hegycsúcsra ért volna fel, már minden irányban jól belátja a tájat. Ám mintha időnként nem a saját életéről írna, hanem valaki másét tanulmányozná, kissé csodálkozva, kissé szenvtelenül.
Van egy tekintet, amely csaknem idegenként közelít ehhez az élethez, testhez, múlthoz. Van valaki, aki megpróbál rájönni, kicsoda valójában Ljudmila Ulickaja, de nagyjából arra jut csupán, hogy valaki más. Erről Pilinszkynek az a gondolata jut eszembe, hogy a maga életéhez mindenki dilettáns módjára viszonyul, és szükségszerű, hogy így legyen. Úgy tűnik, Ulickaja kezdettől lemond arról, hogy bármit is megmagyarázzon, és a leírásra szorítkozik. Még sincs hiányérzetünk, mivel nagyszerű megfigyelő, és nagyon alaposan foglalkozik a témájával. Teljességre törekszik. Leltározó aprólékossággal tér ki mindenre, ami látható, regisztrálható, és nem értjük, hogyhogy ennyire bátor mindent felfedni. Egészen zavarba ejtő például az a tárgyilagosság, ahogyan a testén található (nemegyszer műtéti) hegeket és sebhelyeket veszi sorra. Emögött olyasféle, ki nem mondott szándék húzódhat meg, hogy ami „természettudományos módon” kideríthető magával kapcsolatban, azt kiderítse. Lépten-nyomon biológus és genetikus voltára hivatkozik, választott módszerét és szemléletét ez részben érthetővé teszi. Az, hogy az ember csupán test lenne, hogy azonos lenne a testével, nem állítja, a notóriusság, kényszeresség azonban, amellyel újra meg újra testi mivoltának jellegzetességeire irányítja a figyelmünket, arra utal, hogy kinyilatkoztató erőt tulajdonít mindannak, amit a testünk árul el rólunk. „Azt gyanítom, hogy a lélek magán hordja / a test lenyomatát, a test pedig, főleg az arc, a mimika, / a gesztusok / a lélek jegyeit tükrözik” – írja.
Megkapó az az egyszerű, szikár, természetes előadásmód, amely Ulickaját jellemzi; az, hogy mindvégig csaknem súlytalanítani próbál minden életbevágót, kulcsfontosságút. Magát az életét és a hozzá való viszonyát. Így és így történt, mondja, és néha fatális véletlenek alakították a sorsom. Sok-sok esetlegesség, amelyek összessége mégis meghatározó lett, és én magam lettem az eredményük. De úgy tűnik, ezt is bizonyos távolságtartással és a természeti történésekhez illő egykedvűséggel mondja. Hiszen ki tehetne fel érvényes és megválaszolható kérdéseket földrengések vagy áradások ügyében? Ulickaja, úgy tűnik, nem érti önmagát, de azért, mert szerinte senki sem értheti. Előbb élünk, utána gondolkodunk róla, ha egyáltalán. Szerelmeire, házasságaira és válásaira meg sem próbál magyarázatokat keresni. Az sem derül ki, hogy a jelenlegi férjével húszéves ismeretség után hogyan és miért kötötték össze a sorsukat, de mai összetartozásuk és egymásra hangoltságuk leírása már-már misztikus mélységeket érzékeltet.
Nagy élvezettel olvastam azokat a fejtegetéseit, amelyek „második burkunkra”, a ruházkodásunkra vonatkoznak, ez ugyanis olyan téma, amelyről nálunk a hétköznapokban kevés szó esik, sőt az sem feltétlenül evidens, hogy egyáltalán van róla mit beszélni. Ulickaja ez ügyben feltűnően tudatos, aprólékosan ismerteti, hogyan és miket varrtak otthon, és elárulja, hogy az önkifejezés, a lázadás eszközeként már mennyire hamar alkalmazta a ruháit. Ám ez is olyasféle képessége volt, amiért semmit sem kellett tennie, amit nem kellett fejlesztenie. Ösztönösen annyira határozott volt az anyagok kiválasztása és a ruhái fazonjának kialakítása vagy a kiválasztásuk terén, mintha veleszületett tudása lenne róla. Sok évtizedre visszamenően pontosan emlékszik, mikor milyen szoknyát, kabátot hordott, és volt egy olyan barátnője, akivel szinte mindig csak erről: szabás-varrásról, divatötleteikről és a megvalósításukról beszélgettek. Ne ítéljünk gyorsan: ez nem tinibolondéria volt, hanem szorosan hozzátartozott, -tartozik Ulickaja „filozófiájához”, világlátásához. Hogy ki hogyan öltözik, az szerinte egyáltalán nem csupán külsőség, hanem szorosan összekapcsolódik az önmeghatározásával, és azzal, mit akarunk magunkról a környezetünknek mondani. Akkor is, ha ez a téma nem érdekel bennünket, és úgy gondoljuk, semmiféle mondanivalónk nincsen.
Ulickának ez a könyve olyasmit állít, mint Törőcsik Mari A titok című, Selmeczi György és Maár Gyula által szerzett dala (meglepetésemre még klip is készült hozzá annak idején), amelyben először bejelenti a gyermekeinek, hogy elárulja az élet titkát, aztán pár sor alatt arra jut, hogy valójában semmiféle titok nincsen. De míg a Maár-szöveg ezt nagy jelentőségű igazságként jelenti be, Ulickaja csevegősen, szinte magától értetődően és derűvel képviseli. Ha mégis van valamilyen titok, akkor az jóval az általa elmondottak mögött húzódik meg, és nem lehet szavakkal kifejezni, egyszerűen rámutatni és ily módon „leleplezni”, üzenheti. Ez hit és vallás szempontjából is így van: sem pró, sem kontra nem nyilatkozik a kérdésről, bár arról igen, hogy egykor milyen sokat foglalkozott az antropozófiával, és hogy zsidóról keresztény hitre tért. De azt talán már mondanom sem kell, hogy ennek okára sem kapunk magyarázatot.
Ulickaja könyve áradó emlékfolyam, amelyben családja történeteit, szenvedéseit sorolja, és a moszkvai értelmiség nagy alakjainak is emléket állít. Bizonyos értelemben ez is leltárszerű felsorolás: annak számbavétele, miből lett ő maga, milyen környezet alakította a gondolkodását. Aztán egyre szaporodnak a búcsúztatások, gyászesetre közvetlenül reagáló nekrológ is helyet kap az írások között. Ez időnként olyan képzetet kelt, mintha a kötet egésze nem lenne megszerkesztve, hanem részben csupán úgy jött volna létre, hogy az író hasonló témájú írásokat helyezett egymás mellé. De abból a szempontból minden, még az alkalmi írások is illeszkednek a koncepcióba, hogy a búcsúzás az alapmotívumuk. S mint Ulickaja ki is mondja: az új meg új temetések azt tudatosítják benne, hogy a 2010-es években távozott az élők sorából az utolsó, a második világháborút még meg- és túlélt nemzedék, amely a történelem minden csapása és viharai ellenére sikeresen mentette át polgári mentalitását, tartását és szellemi értékeit a Szovjetunió rettenetes évtizedein. Azok az értelmiségiek, akikre fel lehetett nézni, akiknek ő a csodálója és szerény örököse, folytatója. Az igazi nevem azzal kezdődik, hogy megismerjük Ulickaja és férje, Andrej Kraszulin szobrász berlini életkörülményeit, és megtudjuk, mennyire visszavágyik Moszkvába. Ám – nem mondja ki, de tudható – nem akar a háborús agresszor Putyin Oroszországában élni. Ez a tartás, az emigrációnak-száműzöttségnek ez a csendes vállalása is jelzi, hogy mennyire szeretne hű maradni régi példaképeihez: az igazi, a szellemi Oroszország képviselőihez.
*
Az igazi nevemet angyalos és minden esetben hét-hét történetecskéből álló novellafüzérek zárják. Nem világos, hogy mi közük az addigiakhoz, esetleg nemcsak azért itt közli-e őket, mert az önéletrajzi írásokból nem telt volna ki egy egész kötet. De ha abban gondolkodunk, hogy egységes kompozíciónak szánta a könyvét, annak a sejtésünknek azért hangot adhatunk, hogy e fikcióiban korábban ismertetett élettapasztalatait és -bölcsességét párolta le. Az összes írásnak közös motívuma, hogy noha leggyakrabban groteszk és/vagy abszurd a kiindulópontjuk, angyali mesterkedés vagy a dolgok természetes menete minden esetben nyugvópontra juttatja a históriát, megoldja a problémát. Ez még a különböző, néhol Örkényre emlékeztető világvége-történetekre is igaz, pedig azokban értelemszerűen mindenki meghal. Az élete közelgő végére szelíd megnyugvással készülő Ulickaja talán így akar bennünket derűs bizakodásra inteni. Elhitetni, hogy hosszú távon minden tökéletesen elrendeződik majd, és ennek szerencsére semmiféle emberi mesterkedés nem állhatja útját.
A képen Ljudmila Ulickaja 2023-ban a Lübecki Városi Könyvtárban a Günter Grass-díj átadóján. Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP / Georg Wendt
