Egy üresedésnek köszönhetően már harmadéves zeneakadémistaként felvételt nyert az Opera Zenekarába. Később megpillantott egy szerkezetet egy műhelyben, amit otthon újraalkotott, és a mai napig a fa vékonyításához használ.
Úgy tudom, az utolsó pálcakészítő, Dóka Emánuel halála után Kovács László karnagy úrnak faragta az első pálcát…
…inkább csak csiszoltam, de nagyon jó érzés volt, hogy segíthettem. Mindig is szerettem barkácsolni. Gyerekként az is megfordult a fejemben, hogy asztalos vagy fotóművész leszek. A kézi csiszolás azonban fáradságos és gyenge hatásfokú, ezért más megoldást kellett keresnem.
Az utcán járva az egyik alagsori műhely ablakában egyszer csak megláttam egy szerkezetet, amit otthon lemásoltam és tökéletesítettem. Ennek az eszköznek a segítségével a vékony farúdból még keskenyebbet tudok esztergálni.
Negyven éve foglalkozik karmesterpálca-készítéssel. Változott a karmesterek ízlése az évek során?
Az én darabjaim 40, illetve 36 centisek, de sokan egyéni igénnyel fordulnak hozzám, így 43 és 45 centiméter hosszúakat is készítettem. Ilyenkor kicsit aggódom a koncertmester szeme világáért, a fa rész is könnyebben eltörhet, a súlya is nehezebb, de valaki így szereti. A karmesterpálca egy hangszer, a dirigensnek pedig igényesnek kell lennie – bár láttam már példát arra is, hogy a markolatnál hajgumival körbetekert, kínai evőpálcikával vezényelt valaki.
Mi az ön pálcáinak a különlegessége?
Nagyon ügyelek arra, hogy a baton súlypontja mindig az adott modellnek megfelelő legyen. Például az egyik típusnál pont ott kell lennie, ahol megfogják: a hüvelyk- és mutatóujj között. Ez nagyon kellemes érzés, mert nem húz egyik irányba se: mintha nem is lenne a tenyerünkben semmi. Fontos, hogy az a karmester, aki tőlem kér pálcát, mindig ugyanazzal az érzettel tudja a kezébe venni azt.
Hányféle modellt alakított ki?
Tízfélével dolgozom, amelyek közül az egyik, a hosszú gumifogantyús nagyon hasonlít arra a Ferencsik-pálcára, amit annak idején Dóka Emánuel készített a jeles karmesternek. Ez egy jól megmarkolható modell, amit Medveczky Ádám is előszeretettel használ. A cseppformájú parafavégűt azért szeretik, mert lazán lehet kézbe fogni. Készítettem pálcát egyébként Lamberto Gardellinek, Giuseppe Patanènak, és számos külföldi dirigensnek, akik Magyarországon jártak.
Melyik a pálcák Stradivarija?
Külföldön jártam egy olyan múzeumban, ahol összegyűjtötték a híres karmesterek munkaeszközeit. Nagyon furcsán mutattak: vastagabbak, hosszabbak, sétapálca méretűek, hiszen a pálcák őse is ilyen volt, csak később vált egyre kisebbé. Régebben a koncertmester intett a vonójával, csak később alakult ki az az igény, hogy valaki a zenekar előtt állva dirigáljon.
A jó pálca szerintem mindenképp fehér színű. Ugyan létezik natúr kivitelű is, de a zenészek inkább csak a periférikus látásukkal észlelik azt, ezért hasznosabb az élénkebb szín. A fán is sok múlik. Én hársfával dolgozom. Az alapfáim felét azért kell eldobnom, mert csak az a pálcaanyag felel meg, ami csomómentes és a hosszanti száliránya tökéletes. Fontos az is, hogy ne a fa közepéből származzon, mert az puha, és nehéz lefaragni.
Mi a helyzet az üvegszálas karbonból kialakított darabokkal?
Én még nem találkoztam olyan üvegszálas vagy kompozit pálcával, aminek a fához hasonló érzete lenne. A karmester ugyanis akkor érzi jól magát, ha egy erős ütés rezgései – amit természetesen ez a vékony rúd is átvesz – egyszerre csillapodnak le a kezében és a pálcában. Sem előbb, sem később, mert az már más, szerintem, kényelmetlen érzetet ad. Az üvegszállal az a gond, hogy mivel üveg, nagyon nehéz és nem rezonál. Persze van, aki erre esküszik, vagy épp babonásan ragaszkodik még a törött pálcájához is.
Sokat tud a karmesterek munkájáról, hiszen tizenkét évig volt első trombitása az Opera Zenekarnak. Hogyan került az együttesbe?
Édesanyám az Opera énekkarában énekelt, az Operaház mellett laktunk, így lassacskán beszivárgott az életembe a műfaj, amit nagyon megszerettem. Harmadéves zeneakadémista voltam, amikor felvettek az Operába.
Külön engedélyt kellett kérnem, hogy dolgozhassak. Pont távozott a zenekarból három trombitás. A véletlen, a szerencse vagy az égiek csak akkor állnak mellénk, ha képesek vagyunk elhinni, hogy amit kívánunk, az megtörténik. Így élhetünk olyan hangulatban, olyan jó érzéssel, ami egyszerűen bevonzza a kedvező lehetőségeket.
Ilyen lehetőség volt a barokk trombitával való találkozás is?
Harminc évvel ezelőtt egy hangfelvételen hallottam először ennek a hangszernek a hangját, és azonnal beleszerettem. Akkor még nem nagyon lehetett jó instrumentumokat venni, ha kapható volt, azt roppant drágán adták. Így elkezdtem kísérletezni. Mindez tíz évig tartott, és nagyon élveztem az útkeresést, bár, ha tudtam volna, hogy milyen nehéz korpuszt (tölcsért – a szerk.) készíteni, lehet, hogy bele se vágok. De amikor a legutolsó forrasztás is elkészül, amikor a darabokat összeillesztve az alkatrészek hangszerré válnak, és először fújom meg a trombitát, az számomra leírhatatlanul csodálatos érzés.
Szordínókkal is foglalkozik. Miért?
Kevés a jó szordínó. Általában feljebb viszik a hangmagasságot, amit sokszor nincs idő korrigálni. Sokat kísérleteztem, hogy olyat tudjak készíteni, ami nem változtatja a tonalitást, magasan és mélyen is szépen szól. Halkan lágy, hangos játéknál effektszerű, éles, fémesebb hangja van.
Miért van a műhelyében szőrtelenítő gyanta és körömreszelő a különböző átmérőjű rézcsövek mellett?
A véletlennek köszönhetően figyeltem fel a gyantára, amikor a fodrászra várakozva a szalonban a kozmetikus hölgy odavágott egy kis, gyantával teli edényt a villanyrezsóra. Addig sokat kínlódtam a csövek hajlításához hagyományosan használt ólommal. Ennek a fémnek magas az olvadáspontja, és szinte azonnal megdermed, ezzel apró légréseket hagy, ami hajlításnál meg-megtöri a csövet. Ezeket az egyenetlenségeket aztán ki kell kalapálni. A gyanta viszont – a megfelelő, kikísérletezett hőmérsékleten – lassan tölti ki a teret, belesűrűsödik a csőbe, így nem okoz gondot. A női körömreszelőt pedig akkor használom, ha forrasztásnál kicsit kijön a cin, mert ezzel tudom a legszebben letisztítani.
Hol szerzi be a nyersanyagot?
A ’90-es években, amikor elkezdtem barokk trombitákkal kísérletezni, Bécsből hoztam a rézcsöveket. Később Móron felkerestem a színesfémcsőgyárat, ahol leadtam a rendelésemet, de közölték, hogy ilyen kis mennyiséget nem fognak nekem legyártani.
Ismét a véletlen sietett a segítségemre: az irodába benyitott egy főmérnök, aki kiadta utasításba, hogy írják csak hozzá nyugodtan egy nagyobb rendeléshez az enyémet. Két hét múlva mehettem a csövekért, amiket selyempapírba csomagolva, méretre vágva kaptam meg. Mórról annak idején a Yamahának is szállítottak, így én is olyan anyagösszetételű rezet kaptam, mint az egyik legjobb japán hangszergyár.
A trombitái teljesen autentikusak?
Az enyémek háromszáz éves hangszerek másolatai, kiegészítve segédlyukakkal, amik az intonációt segítik. Ezek a nyílások a barokk korban nem léteztek. Elképzelni sem tudjuk, hogyan tudtak úgy tisztán játszani, hiszen a diatonikus skála (pontosan félhangonként felosztott skála – a szerk.) és a trombita természetes felhangsora nem mindenhol fedi egymást. Ma is vannak, akik nagy erőfeszítések árán, teljesen korhű hangszert próbálnak megszólaltatni, de az a tapasztalat, hogy a mai fül nehezen tolerálja ezt a fajta hangzást. A segédlyukakon kívül a befúvócső kialakítása segíti a hangszer- és hangbiztonságot.
Argentínába, Németországba, Franciaországba és Csehországba jutottak el a hangszereim, amikre örök garanciát vállalok: ha például fel kell újítani, ha a selyemzsinór kötözést kell lecserélni, ha letörik róla valami, ingyen megjavítom. Nekem az az érdekem, úgy vagyok nyugodt, ha a világ számos táján tökéletes Préda-hangszereket, és igényes pálcákat vesznek kézbe a művészek, a nézők pedig szépen szóló barokk trombitákban és nagyszerű karmesteri teljesítményben gyönyörködhetnek.
Az interjú eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
