Megragadható-e fényképpel a színház?
Akad, aki legyint: ugyan kérem, színházi fotót mindenki tud csinálni, a kép bevilágított, megkomponált, mindössze jókor kell exponálni. Mondjuk, ez utóbbi minden műfaj esetében igaz, legyen sport-, portré-, riport-, természet-, esemény-, esküvői fotó… Ám ha csupán a pillanatot kapná el jókor a fényképész, bizony azzal nem adná vissza az előadás velejét, nem örökítené át szellemét az öröklétnek. Felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán az illékony művészetet állóképen rögzíteni?
A kiállításmegnyitón Szikora János elárulta: ő kereste a titkot. Történt ez 1976-ban, a Madách Színházban, ahol színművészetis hallgatóként Lengyel György rendező munkáját segítette mint asszisztens. A készülő előadás a Szakonyi Károly adaptálta Gogol Holt lelkek volt.
„Csicsikovot Haumann Péter, Korobocskát Dayka Margit játszotta. A jelenet egy asztalnál zajlott. Ők csak ültek, s apró gesztusokkal és finom arcrezdülésekkel kíméletlen csatát folytattak” – idézte fel Szikora János, akit lenyűgözött a játék, s aki igyekezett megfejteni a színészek titkát, ezért fotósorozatokat készített a próbán.
„Amikor kinagyítottam a képeket, felfedeztem egy másik világot, a kimerevített idő varázslatos birodalmát” – árulta el a rendező, hozzáfűzve: hogy még több szilánkot elkapjon, a továbbiakban filmre forgatott, majd a felvett jelenetet kikockázta.
„Elgyönyörködtem azoknak a pillanatoknak a szépségében, amelyek az életben elillannak, de éreztem, hogy két rögzített pillanat között maradt egy rés, ami nem rögzíthető.
Akkor felfedeztem a titkot: ami két rögzíthető pillanat közé esik, ott kezdődik a színház. Ezért meddő vállalkozás fotókon megörökíteni egy színházi előadást
– fogalmazott Szikora János, akinek tanulmánya az 1977-es szeptemberi Színház folyóiratban látott napvilágot, Színészi gesztusok a Holt lelkek első felvonásában címmel.
Már nem kell spórolni a nyersanyaggal
Katkó Tamás, miként kiállított fényképei bizonyítják, mégis megpróbálkozott a „meddő vállalkozással”. Itt kell megjegyezzem: falon függő képeinek döntő többsége analóg fotó. Nem elhanyagolandó tény ez, tudniillik digitális kamerával tulajdonképpen korlátlan számú felvételt készíthetünk, a későbbiekben kiválogatva a sikerülteket, ellenben a filmnegatív esetében huszonnégy-harminchat kocka állt tekercsenként rendelkezésre, ennyiben kellett rögzíteni a „nem rögzíthetőt”.
Bevezetőjében a Műcsarnok igazgatója, Szegő György felidézte: „Anno a színházi fotós a próbák végén totálfényben fotózta az újra beállított, kimerevített jeleneteket. Az eredmény már a nyolcvanas években is megmosolyogtató, elidegenítő zárvány volt.”
„Meglátta a színpadi sötétből kivillanó fényfragmentumok – testek, arcélek, jelmezek vizuálisan termékeny, lágy vagy kontrasztos, gyakran transzparens drámai elemeit. Katkó Tamás máig friss, festészethez közelítő munkássága az egyik legkiválóbb példa a változásra. Nem mellékes az sem, hogy a dráma jelenetei nem hullnak a feledés homályába” – vélekedett Szegő György.
Legendás műhely, legendás rendező, legendás produkciók
Katkó Tamás fotográfiái Szikora János legendás rendezései mellett – mint a Nemzeti Színház nyitóprodukciója, Az ember tragédiája, a Pécsi Nemzeti Színház Karol Wojtyla-színrevitele, A mi urunk festője, a miskolci A varázsfuvola, a szegedi A Mester és Margarita, az Erkel színházbeli Carmen vagy az Operaházban színpadra állított Márta István-opera, a Csodálatos mobilvilág – a Tanulmány Színház, később Arvisura Színházi Társaság fénykorát tárja elénk – A Mester és Margaritát, a Hamletet, a Csodaszarvas népét, a Bálványosvárt és Szikora báb Ullysessét.
Miként Szegő György fogalmazott: „Megtalálta ama rendezőket és műhelyeiket, ahol a 80-as, 90-es években rendhagyó módján fotósként működhetett. Előbb a Tanulmány Színházban és Arvisura Színházban, később pedig elsősorban Szikora János aktuális szolgálati helyein.”
A művészileg megfotózott dokumentációk mellett fekete-fehér riportsorozatban rögzítette Somogyi István műhelymunkáját, az egy híján két évtizedig műsoron tartott Bulgakov-mű szabadtéri felújító próbáit 1984-85-ből.
Zárásként álljanak itt a kiállítás kurátora, Markovits Éva gondolatai: Katkó Tamás „képei nem pusztán egy-egy előadás főbb jeleneteinek kronologikus rögzítései, hanem
Munkáiban ikonikus képzőművészeti alkotásokat és azok stílusát idézi fel, ahol az előkép vagy az archetípus egy-egy lenyűgöző fotográfia. Ilyen Rembrandt Éjjeli őrjárata a Carmenben (Erkel Színház, 1993), Rubens Bacchusa a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokban (Pesti Színház, 2008), a Georges de La Tour festményeit idéző stílusú fényhatások a Csodaszarvas népében (Arvisura Színház, 1990) vagy a kortárs képzőművészet vizuális megoldásai és gondolatai A varázsfuvolában (Miskolci Nemzeti Színház, 1995).”
