Ismerve Kovács Dániel díszlettervezői ambícióit, meglepő a kifordított Kamra teljesen üres színpadának látványa a fehér padlóval és a három hófehér, vetítésre alkalmas fallal. Pedig, mint tavaly Az élet álom esetében, itt is a ?díszlet? teszi különlegessé az előadást. A minden ízében profi, alighanem rengeteg munkával készített vetítés sokáig afféle szimulátorként funkcionál, kiegészítve a sokáig a játék tereként szolgáló autót: a falakon néha az elsuhanó, néha a haladási irányban lévő autóutat látjuk, mozgásában tökéletes összhangban a színészek mozdulataival. A vetítés az előadás végén pedig kitágítja a némiképp klausztrofób teret, bevonva a játékba az öltözőket és a folyosót is. Ám ez ? hiába eredeti a vetített száguldás és hiába meglepő a hosszú bezártság utáni hirtelen szabadulás ? nem elég ahhoz, hogy feledtetni tudja a fiatal lengyel szerző, Dorota Masłowska első színdarabjának gyengeségét.
Nem arról van szó, hogy a dráma rossz lenne ? egyszerűen csak gyenge: azaz nem erős, nem hatásos, technikailag nem tökéletes. Két magát románnak mondó, undorítóan lepusztult ember stoppol agresszíven egy lengyel benzinkútnál, míg találnak egy balekot, akire rá tudják erőltetni magukat. A két karakter ? a domináns férfi és a terhes nő ? valahol a realizmus és a groteszk határán táncol ?hétköznapi? ordenáréságukkal és a minden határon túlmenő akcióikkal (mint például a hosszas takony-eltávolítás, -szemlélés és -ízlelés). Aztán hamarosan ? dramaturgiailag túl hamar ?, a jelenet végén levetik álarcukat (legalábbis elméletben: jelmezeik ? Miareczky Edit e.h. fantasztikusan élethű munkái ? rajtuk maradnak): kiderül, hogy a szerepet csak megjátszó, afféle morbid farsangról érkező, narkós középosztálybeli lengyelek mindketten, akik ráadásul tegnap találkoztak először. A groteszkségével az abszurd felé kacsintgató játékmód, a korai hangnemváltás és annak kissé homályos megfogalmazása miatt innentől azt várjuk, hogy vagy végleg abszurdba forduljon a darab, vagy előhozakodjon csattanójával. Semelyikre nem kerül azonban sor: ettől fogva minden pontosan az, aminek tűnik és aminek mondják, a hiábavaló várakozás pedig eltereli a nézői figyelmet a dráma valódi tétjéről ? a színjáték a játékban ilyen egyszerű leleplezése semmiképp sem tesz jót a darabnak; az pedig, hogy minden furcsaságra a szereplők drogfogyasztása legyen a magyarázat, kiábrándítóan egyszerű megoldás.
Maga a szöveg viszont jó ? és ez nagyban köszönhető a fordító Pászt Patríciának is ?: jól mondható, azaz ?élethű?, szlengje nem zavaró, gördülékeny, összességében véve cseppet sem papírszagú. Ez kedvez minden színésznek, a két főszereplő extrém élethelyzetei pedig Dankó Istvánnak és Borbély Alexandra e.h.-nak. Kettejük közül mégis (a nem sokkal idősebb) Dankó birkózik meg jobban az ellentmondásos figurával, azaz neki sikerül megtalálnia azt a vékony tartományt, ahol játéka nem pusztán karikatúra, és ahol szerepet-a-szerepben játszva is hihető tud maradni. Borbély ezzel szemben eleinte egyértelműen a paródiát választja; s noha Masłowska meghatározása szerint olyan az arckifejezése, ?mint az aszpikos halé?, azért némi komolyan vehetőség a részéről még az első jelenetben is elférne. Később is egysíkúbb a játéka, mint Dankóé; igaz, a teljesen lepusztult, agyának utolsó morzsáit is drogba keverő nő figuráját remekül hozza.
A többi színésznek könnyebb is lehetne a dolga, ám ők egyszerű karaktereiket is összetetten ábrázolják. Ebben egyértelműen Tóth Anita a legjobb: összesen ha négy szót szól, figurájának teljes kiszámíthatatlansága, izgágasága, ideggyengesége és rapszodikussága abban a pár percben is lenyűgöző. Párja, Pelsőczy Réka szinte ugyanazt játssza, mint Az élet álomban: mísz, keserű figurája igazán életszerűen rosszindulatú a zsigereiig. Elek Ferenc remekül adja a saját kocsijában ?elrabolt? kisembert, aki saját baleksága miatt maga helyett az egész világra dühös; aki saját kisszerűsége miatt minden lehetőséget megragad arra, hogy nagyítsa mindannak jelentőségét, ami vele kapcsolatos; és aki hiába próbálja gyávaságát merészségre cserélni, hiszen saját maga hisz benne a legkevésbé, hogy sikerrel járna. Bodnár Erika is többet visz szerepébe, mint amit a dráma feltétlenül megkövetel: a stopposokat felvevő részeg sofőrje minden porcikájában ragaszkodik eleganciájához, olyannyira, hogy kisugárzása percekig nem engedi elhinni, hogy az autót vezető úrinő valójában szinte ugyanannyira szét van esve, mint stopposai.
A Kamra előadása mindezzel együtt is olyan, mintha Kovács Dániel részleteiben, nem pedig egészében fogta volna meg a Két lengyelül beszélő szegény románt. Mert ha egyenként kiemeljük a Boros Lőrinc e.h.-val együtt készített díszletet, a színészek játékát, a jelmezeket, a rendező találékonyságát újra bizonyító kis ötleteket (mint a távirányítású autóbelső vagy a szoba forgását prímán követő vetítés), szinte semmi okunk a panaszra. Az egész viszont nem rendeződik valamiféle gondolati egységbe, amely miatt érződhetne a darab súlya (mert ha korszakalkotónak nem is nevezhető, mégis elmond valamit a züllésről és lecsúszásról), vagy amely mérsékelné az egyes jelenetek közötti távolságot. Vagy főként: amely miatt úgy éreznénk, hogy meg van ágyazva a végkifejletnek ? de az elvont lezárás az előadásban is éppoly élesen különválik a korábbiaktól, mint a drámában.
Kétségkívül nehéz megtalálni a harmóniát Masłowska drámájában a sok lehetőséget kínáló szerepek kihasználása, a bohózat és a komoly dráma, a polgárpukkasztóan erős szöveg és az inkább implicit sokkoló tartalom között. Ennél kevesebb viszont sajnos nem elég.
