"Májusi eső aranyat ér"- állítja a mondás, de az Esztergályos Károly filmjében folyamatosan, megállíthatatlanul, vég nélkül zuhogó májusi zápor a puszta hangulatfestésnél valami sokkal mélyebb, baljósabb funkciót tölt be. Az ötven perces tévéfilm a zápor - tehát a heves, rövid ideig tartó eső - főszereplővé emelésével is alátámasztja azt a koncepciót, amely a viszonylag rövid idő alatt lejátszódó eseményeket a három szereplő szemszögéből, egyenként láttatja. Téma variációkkal - sugallja az alcím az egyes nézőpontoknak, elképzeléseknek az esetlegességét, illetve a zene kiemelt fontosságát. (Mahler szimfóniája például remek választás a borongós, nedves atmoszféra megfestésére.)
Kaffka Margit novellája, a film alapjául szolgáló Májusi zápor egy különös szerelmi háromszög, a művészetügyi tanácsos (Ákos - László Zsolt), a feleség (Ilona - Ónodi Eszter) és a szobrász szerető (Éva - Nagy Ilona) feszült viszonya köré épül.
Kaffka írása a ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek, vallomások színtere, amelynek tompa, óvatos atmoszférája Esztergályos filmjében helyenként szexuálisan túlfűtött jelenetekkel és zaklatott konfrontációkkal tűzdelt asszociációsorozattá változik. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendező ne követné bizonyos mértékig Kaffka Margit elképzeléseit, hiszen a film végig fenntartja a látottak valóságosságának bizonytalanságát, eljátszik a "mi lenne/mi lett volna, ha" gondolatával. A történet menete helyenként visszatér egy-egy jelenethez, újrakezdi, újragondolja a már látottakat. Érdekes, ahogyan a kőkemény, mindenféle szeretőcskéket eltűrő, nyájas feleség kegyetlen dominává alakul - az egyébként remekelő - Ónodi Eszter kezében, a naiv, kiszolgáltatott szerető, Éva pedig milyen idillikusan és egyszerűen képzeli el a jövőt.
A meglehetősen tipikus szerelmi háromszög-jelenség ugyan archetípusokat vonultat fel, a film mégis olyan karaktereket hoz játékba, amelyek épp eléggé szokatlan "variációkat" eredményeznek.
Egy tévéfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e a technikai vonatkozásokat méltatni, és bár a tévé képernyőjén feltehetően (vagy legalábbis remélhetőleg) másképp szól majd a hang, ez esetben helyenként igen zavaró volt a néhányszor eltorzult szöveg érthetetlensége. (Természetesen ez nem azokra a jelenetekre vonatkozik, ahol a hanggal való játék tudatos volt.) A sejtelmes, néhol nyomasztóan sötét képi világ, a szövegtorzulás és az időben, nézőpontokban való ugrálás itt-ott a Twin Peakset is eszembe juttatta, bár a katarzis - az említett sorozattal szemben - ezúttal elmaradt.
