Felnőtt férfiak keserves zokogásától visszhangzott a moziterem, amikor Tony Stark, azaz a Vasember egy csettintéssel eldöntötte a háború végkimenetelét. Mindenki ismeri a Pókembert, Batmant, a Hulkot és Thort, de vajon miben rejlik a szuperhősök kortól és nemtől független, kozmikus népszerűsége? Az amerikai képregény történetét és popkulturális jelentőségét boncolgatjuk.

IMG_DE272BF718E8_1_16.jpg
Superman 1978-ban. Forrás: Robert Venditi, Wilfredo Torres / DC Comics

A képekkel való történetmesélés igénye egészen ősi. A valódi képregények elterjedéséhez persze elengedhetetlen szempont volt a lapkiadás technológiai fejlődése, a comic strip, azaz a kezdetleges képregénycsík ezért közvetlenül a közéleti élclapokban megjelenő gúnyos, szatirikus karikatúrákból eredeztethető. E rajzok alkotói aztán hamar kinőtték az egyetlen kép adta lehetőséget, így létrejöttek azok a több képből álló karikatúrák, amelyek már folyamatokat, „akció-reakció” párokat mutattak be. 

A modern képregény atyjának a frankofón svájci Rodolphe Töpffer tekinthető, ám az 1830-as években a képregény persze még nem volt külön műfaj, és az azóta kilencedik művészetként is emlegetett új médiumot eleinte még nem is igazán tartották értékesnek.

Ha tudták volna, milyen kozmikus hatása lesz a jövő populáris kultúrájára!

Minden kultúrkörben más és más evolúciós út figyelhető meg: Amerikában a képregény kialakulásának első lépései a The Yellow Kidhez voltak köthetők. Ez a sárga ruhás rajzfigura Joseph Pulitzer napilapjának, a New York Worldnek a vasárnapi mellékletében jelent meg 1896-ban, és humoros kommentárok kíséretében alapozta meg a párbeszédeket jelző szóbuborékok használatát. A forma elnyerte az emberek tetszését, így szép sorjában jelentek meg a sajátos rajzfigurák, hol emberként, hol antropomorfizált állatként. 1933-ban a legkedveltebbeket könyvformába rendezve kiadták – ezek voltak a legelső képregénykötetek.

Yellow_Kid_1896-3-15.jpg
The Yellow Kid. Forrás: Wikipedia

A húszas évek vége felé megnőtt az igény az olcsó, könnyen fogyasztható és tömegek számára elérhető ponyvák és képregények iránt: ekkor jelentek meg a dzsungel királya, Tarzan és az űrben kalandozó Buck Rogers figurája képregényformátumban is. A kiadók visszanyúltak a westernekhez, valamint különféle ismert mesékhez és mítoszokhoz: Robin Hood, Zorro, a Fantom, az Árnyék, valamint az először rádiójátékban megjelenő Zöld Darázs is képregényt kapott.

Lényegében őket tekintjük az igazságosztó szuperhősök prototípusának.

Amerika Kapitány kiüti Hitlert

A Superman 1938-as megjelenése igazi áttörés volt: a különleges erejű szuperhős egy sajátosan amerikai tendenciát indított el. A képregény aranykoraként is emlegetett időszakban született meg Batman, Wonder Woman és Amerika Kapitány. Ezek a hősök eleinte meglehetősen politikusak voltak: a második világháború idején kivették a részüket a propagandából is. Wonder Woman és Amerika Kapitány igazi amerikai hazafiként vették fel a harcot a tengelyhatalmakkal, sőt, hadikölcsönkötvények vásárlására is buzdították a lakosságot.

Van olyan képregény, amelynek címlapján Amerika Kapitány kiüti Hitlert, de a toborzóplakátokról ismert Uncle Samből is szuperhős lett.
Panel 67, Action Comics 1 (June 1938) másolat.jpg
Az első Superman

A háborút követően aztán olyan nagy népszerűségnek kezdett örvendeni a műfaj, hogy rengeteg szülő és pedagógus fejezte ki az aggodalmát a képregények hatásai miatt.

Nincs új a nap alatt: ahogy ma az internettől, az emojiktól vagy a TikToktól félünk, hogy visszafejlesztik a gyerekek íráskészségét, az ötvenes évek elején ugyanígy tartottak a rajzolt kis füzetektől.

Az ijesztőbb tartalmakat is cenzúrázták volna, Fredric Wertham pszichológus például egyenesen azt állította, hogy a fiatalkori bűnözés növekedése és a képregények szoros összefüggésben állnak egymással. 1954-ben létrehozták a Comics Code Authority szabályozórendszert: betiltották a horrorisztikus rajzokat és a szexualitás ábrázolását.

Stan Lee, a korszakos zseni

A modern képregény pápája 1922. december 28-án született New Yorkban román származású zsidók gyermekeként. Nagy hatással voltak rá Errol Flynn filmjei, az írást pedig gyászjelentésekkel kezdte. Tizenhét évesen elszegődött asszisztensnek a Timely Comicshoz: ebből a cégből fejlődött ki a későbbi Marvel Comics, ahol Lee karrierje a képregények úgynevezett ezüstkorszakával együtt kapott szárnyra az 50-es és 60-as években. A tinédzser Stan először még tintát öntögetett és ebédet vitt az íróknak, ám hamarosan író, majd szerkesztő lett, először az Amerika Kapitány harmadik számában működött közre 1941-ben.

A második világháborúban plakátszövegeket készített a seregben, majd visszatért a már Atlas Comics néven futó munkahelyére, és horror-, western- és sci-fi-regényeket írt. Az Atlas hamarosan ma ismert nevén, Marvel Comicsként futott tovább. A konkurens DC Comics már ekkor szárnyalt a már említett Supermannel és társai­val, Lee-t éppen ezért kiadója arra biztatta, hogy találjon ki teljesen új karaktereket. Fiatal csapatával egy teljesen új, komplex univerzumot hozott létre olyan szuperhősökkel, akik a DC szinte már túl tökéletes, emberfeletti karaktereivel ellentétben hétköznapi gyarlóságokkal rendelkeztek. Megszülettek az X-Men mutánsai, Pókember, a Fantasztikus Négyes, Doktor Strange, Thor, a Hulk, Daredevil és Vasember is.

Ezek a szuperhősök azért váltak hihetetlenül népszerűvé, mert az olvasó könnyedén azonosulhatott velük: emberi tulajdonságaik által esendőek, szerethetőek lettek.

A kívülálló, lúzer tini, aki hiába vágyakozik az osztály legszebb csaja után, egy csípéstől aztán Pókemberré válik. A maximalista, istent játszó sebész, akinek operáló keze megsérül, és ebbe majdnem beleőrül, ám végül dimenziók között lesz képes utazni  (Dr. Strange). A tudós, aki mérgében gigantikus, romboló zöld szörnyeteggé válik, a diszfunkcionális család, akik vitáik szüneteiben világmegmentő akciókat hajtanak végre (Fantasztikus Négyes).

000_Hkg377056.jpg
Stan Lee az általa teremtett hősök között. Fotó: Robyn Beck / AFP

Daredevil vak, Xavier professzor tolószékben ül, az X-Men valamennyi mutánsa szenved valamilyen testi-lelki sérelemtől, fáj nekik a társadalom kiközösítése pusztán másságuk miatt. A Marvel sikere karaktereinek relativizálásában rejlik, és abban, hogy hőseik és gazfickóik gondosan kitalált motivációkat és háttérsztorikat kaptak. Az időszakot két nagy kiadó, a Marvel és a DC Comics versengése jellemezte, ám mindeközben a hatvanas évek végére létrejött egy underground képregénykultúra is, leginkább felnőtteknek szóló tartalommal.

Ebből a comixnak nevezett irányzatból nőtte ki magát például Alan Moore, valamint Art Spiegelman munkássága is: utóbbi alkotó nevéhez köthető a Maus, amely egy megosztó, provokatív, állatszereplőkkel elmesélt holokauszttörténet. A nyolcvanas évekre aztán már a nagy kiadók is egyre több kiskaput találtak a cenzúra kicselezésére: visszatértek a rémtörténetek, a vámpírok, vérfarkasok és zombik. Ezzel egy időben pedig a színes televízió elterjedése és az egyre népszerűbb filmipar a képregénypiacra is hatást gyakorolt, egyre több adaptációval próbálkoztak - több-kevesebb sikerrel.

Steinhauer-Spiegelman-MAUS.jpg
A Maus nagyon komoly vizekre evezett

Univerzumok csatája

Stan Lee hősei még a nagy képregényfilmbumm előtt először egy animációs Pókember-sorozatban tűntek fel 1967–1970 között az ABC televízióban. A kétezres évekre aztán a Disney felvásárolta a Marvelt, és elérkezett a műfaj valódi aranykora: 2008-ban a Vasemberrel indult a Marvel Cinematic Universe, amely mára a világ egyik legnagyobb szórakoztatóipari üzletévé nőtte ki magát. Az évtized közepére aztán a DC is összekapta magát, és egy bizonyos Christopher Nolan nevű, fiatal brit rendezőre bízta Batman történetének átdolgozását.

Szimultán létrejött a DC és a Marvel modern filmes univerzuma, amivel új szintre emelték a szuperhősök iránti rajongás kultúráját.

Noha a nyolcvanas-kilencvenes években Tim Burton sem szégyenkezhetett a maga verziójával, A sötét lovag-filmek már egyenesen minden idők egyik legjobb trilógiájaként vonultak be a filmtörténelembe. Nolan első osztályú színészeket válogatott még a legkisebb mellékszerepekre is Gary Oldmantől Michael Caine-en át Marion Cotillard-ig, végérvényesen kilőtte Christian Bale karrierjét, és Oscart hozott a tragikusan fiatalon elhunyt Heath Ledgernek. A DC legikonikusabb főgonosza, Joker karakterének megformálása egyébként bő egy évtizeddel később Joaquin Phoenixnek is aranyszobrocskát ért, ami, valljuk be, szép teljesítmény egy képregényfigurától. A Marvel pedig eközben második esélyt adott Robert Downey Jr.-nak, és feltett a térképre, majd gigaasztárrá tett vagy egy tucatnyi jóvágású színészt Chris Hemsworth-től Tom Hiddlestonon át Hugh Jackmanig.

robert-downey-iron-man.jpg
Robert Downey Jr. Vasemberként

A Marvel és a DC az elmúlt másfél évtizedben egymásra licitálva ontja magából a képregényfilmeket és sorozatokat, folytatásokat, előzménysztorikat és rebootokat, amelyek a Bosszúállók-saga végéig legalábbis bombabiztos üzleti befektetésként működtek. Színes-szagos, profin összerakott munkák, színtiszta szórakozás. A recept valóban zseniális: a néző nosztalgiájára épít azáltal, hogy egy aprólékosan kitalált, már ismert és szeretett világba repít, ahol a történetszálak, a szereplők valamilyen szinten mindannyian kapcsolódnak egymáshoz.

Az utóbbi néhány évben azonban elterjedt a filmes szakzsargonban az igazán találó, úgynevezett superhero fatigue, azaz szuperhősfáradtság kifejezés: még a legkeményvonalasabb rajongóknak is kicsit már elegük van az újabb és újabb bőrök ötlettelen lehúzásából. A profitra éhes sorozatgyártásból hiányzik az eredetiség, amely pedig a comics veleje.

„Úgy gondolok ezekre a történetekre, mintha felnőtteknek szóló tündérmesék lennének. Mindannyian óriásokkal, ogrékkal és boszorkányokkal növünk fel, aztán egy kicsit idősebbek leszünk, és már nem olvasunk meséket. Mégsem hiszem, hogy valaha is túl öreggé válnánk ahhoz, hogy szeressük azokat a dolgokat, amelyek túlmutatnak rajtunk, varázslatosak, és hatnak a képzelőerőre”

– mondta Stan Lee. A jó és a rossz harca örök, bármilyen formában, bármilyen figurákon keresztül meséljük el. Az amerikai képregény legfontosabb üzenete pedig pontosan ez: gyermeki énünkhöz, a képzeletünkhöz való legőszintébb kapcsolódás.

Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat második része, amely a ’80-as, ’90-es éveket mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Haragos Péter és Felvidéki Miklós. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Demeter Szilárd.  A kiadvány fő támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.