A januári szürkeség megteszi hatását: ólmos fáradtság vesz rajtam erőt, mégis oda-odapillantgatok Aaron Blumm nemrég megjelent kötetére, amely többtucatnyi kiadvánnyal együtt az íróasztalomon állomásozik – ha jóindulatú akarok lenni magamhoz, azt írom, színes kavalkádban, ha mardos az önkritika, azt mondom, oltári rendetlenségben. A káoszhoz tartozik a könyveken kívül mintegy százötven fecni jegyzetekkel, üres és még nem teljes üres cigarettásdobozok, ugyanilyen golyóstollak, csonka-bonka ceruzák és az a kávéscsésze, amely épp a Blumm-kötet tetején talált magának helyet a teremtésben, eltakarva a cím végét.
Csak annyit látok tehát, hogy Ki ölte meg, és az agyam, mint egy valamirevaló keresőprogram, ontja magából a lehetséges befejezéseket.
Bizony híres felütés ez. „Ki ölte meg Kennedyt?” – énekelte az Atlantis együttes frontembere az 1967-es polbeatfesztiválon. De még azok a fiatalabb olvasók is be tudják fejezni a kérdést, akik esetleg csak a rendszerváltozást követő években ébredtek öntudatra. Legalább egyféleképpen: „Ki ölte meg Laura Palmert?” (Azon szomorú aktualitás miatt most a szokottnál is könnyebben felidéződik bennünk a legendás, Twin Peaks című sorozat, hogy a múlt hónapban halt meg a David Lynch-alkotások zeneszerzője, Angelo Badalamenti.) Aztán pedig beugorhat a magyar Cabaret együttes, amely dalban adta fel magát, mikor is az húzta a fülünkbe: „Én öltem meg Laura Palmert.”
Ennyi csapongás után összeszedem magam, és leemelem a csészét: Ki ölte meg a Török Zolit? Aaron Blumm meg a Török Zoli. Nevek nagyobb kontrasztot talán nem is alkothatnának.
Egyrészt az Aaron Blumm név maga az esztétikum, a búgó, mély hangrendjével, a keretes szerkezetével: aa… …mm. Lehet-e valakinek akkora szerencséje, hogy ezzel a névvel születik? Hogyne lehetne! Ezzel született például egy zsidó könnymutatványos Darvasi László A könnymutatványosok legendája című, 1999-ben kiadott regényében. „Szóval költött név!” – köthetne belém az olvasó, amire én azt felelném: „Hát volt-e név valaha a világon, amely nem költött volt?” Minden nevet kitalál valaki. Darvasi tehát kifundálta Aaron Blummot, Virág Gábor, a vajdasági író pedig azt mondta, neki ez tökéletesen megfelel, hisz épp írói álnevet keresett magának – megkülönböztetésül a Virág Gábor nevű helytörténetírótól, aki történetesen az édesapja. (Kettejük nevéről meg bevillan Virág Benedek, a 18–19. században élt költő, műfordító, tanár.)
Az Aaron Blumm név esztétikuma előtt szerénykedve áll a Török Zoli. Vegyes hangrend, semmi keret, és lássuk be, majd mindannyian ismerünk egy Török Zolit. Esetleg Nagy Zolit vagy Tóthot. De a helyzet nem ennyire egyszerű. A Blumm-olvasók számára ugyanis már ez a bizonyos Török Zoli sem ismeretlen, hiszen a 2011-ben megjelent, Biciklizéseink Török Zolival című, blogból lett könyv egyik főalakja. Főalaknak persze rejtélyes: nem tudjuk még azt sem, hogy egyáltalán létezik-e, vagy csak a másik főalak, Klára képzeli, aki nem szedi rendszeresen a gyógyszereit. Következésképpen azt sem tudjuk, hogy valósak-e ezek a biciklizések. Sőt arra gyanakszunk, hogy nem is biciklizések ezek, hanem szeretkezések. Hogy valami tünékeny, égi, eszményi szerelem bontakozik ki előttünk. Kell-e ehhez Török Zolinak élnie?
Szóval az sem világos számunkra, élt-e valaha Török Zoli, de ettől akár meg is ölheti valaki – hadd legyen minden még megfoghatatlanabb, még illuzórikusabb! Aaron Blumm pimaszul átlép a határokon.
Pimasz akkor is, amikor ez újabb kötetét „jó nyomozást” kívánva dedikálja a zord recenzensnek. Ezzel ugyanis azt sugallja, mintha klasszikus krimivel lenne dolgunk. Klasszikus krimivel, amelynek lapjait róva kisebb-nagyobb vargabetűk és fordulatok után valamiféle magaslatra érünk, ahonnan a teljes táj képe a szemünk elé tárul. Vagy mintha apró mozaikdarabkákkal díszítenénk egy falat: ha egyszer-egyszer mellényúlunk is (tévesen tippeljük meg, ki lesz a gyilkos), a végén minden megnyugtatóan a helyére kerül. A rejtélyes eset összegubancolódott szálai mindenképp kibogozódnak, csak kitartóan kell olvasnunk. Meglesz az indíték, a holttest és a gyilkos fegyver is.
Ám Aaron Blummnál egészen más a helyzet. Soha nem látjuk be a táj minden zegét s zugát, soha nem készül el a teljes mozaikfal. A szöveg fölött merész társítással ott őrködhetne Kosztolányi egyik figurája, az elnök, aki „…tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, amelyet az igazságszolgáltatás nem fejthet fel. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.”
Éteri lebegés és megfoghatatlanság. Tévutak és bakugrások időben és térben, belemerítkezések más szövegekbe.
A kötet elején ott a Jelenések könyvéből vett mottó a fehér kövecskéről és az új névről, hogy a kötetben újra felbukkanjon a nevek problematikája – „habár írhatnék bármilyen nevet, úgyis tudod, ha nem is az igazi neveden szólítalak, végig csak hozzád beszélek. Hiszen engem sem Zolinak vagy Gabinak hívott az, aki igazán ismert”. A „gyöngébbek” számára figyelmesen a kötet végére szerkesztett összefoglaló pedig tudatja: „Mielőtt tekerni kezdtem volna ismét, egy apróság miatt vissza kellett még ugranom Zentára. Álltam a folyó partján, egy fehér kavicsot szopogattam, csuromvizesen, meztelenül, ugyanúgy, mint 1973-ban, amikor világra szült az anyám.”
A racionális elme olvasás közben kapaszkodókat keres, de itt az egyik szereplő nem ismeri fel a másikat, sőt van, hogy a beszélő önmagát sem:
„Reggelire egy kiflit és két almát ettem. Miközben hámoztam le a gyümölcs héját, a napfényben megvillant a kés pengéje, egy pillanatra visszatükröződött benne az arcom, de nem ismertem meg magam. Sokat dolgoztam ma, késő éjjel lett, mire sikerült mindent elrendeznem.” Tessék parancsolni: beszámoló a fel nem ismerésről, egy elmaradt mentális tevékenységről – hát hogyan lehet erről beszámolni? „A kurva életbe, ordítottam, már megint jól kibaszott velünk a Török! […] Biztos vannak még nyomok, gondolta, valahol elrejtve a szövegben, ha már a valóságban nem maradt utánam semmilyen árulkodó jel.”
És hogy ki írja ezt a rejtélyességében lebilincselő szöveget? Egyrészt Virág Gábor a Vajdaságban írja Aaron Blummot, aki írja a nőt – ám itt a nemek is ködtermészetűek (no de semmi gond, hisz „az angyalok között is voltak bukdácsolók, akik összekeverték a nemeket, a személyragokat, és néha félre is léptek”), aki ír egy füzetbe, a szöveg mégis ismeretlen a számára, de a kézírás mintha az övé lenne... És kétségtelenül hozzáír mindehhez Maurits Ferenc, az illusztrátor fantasztikus, eleven képeivel. Már csak a kedves olvasónak kell hozzáírnia egy kicsit – jó szívvel ajánlom, hogy szabadon engedje bele a szövegbe a vágyait, tudatos és tudattalan tartalmait. És kész is a mű. Hiszen „[j]obb a képzelgés, mint az emlékezet.”
Fotó: Kalinka Tamás
