Ezúttal Kemény István, Száraz Miklós György és Wirth Imre költő csatlakozott a Karavánhoz, a programok zenei elemeit az első két állomáson pedig Barabás Lőrinc biztosítja.
Az utazás első állomása Újvidék, ahol március 19-én, vasárnap került sor az Újvidéki Színházban irodalmi szalon estre. A közönség soraiban olyan irodalmi szereplők várták a beszélgetést, mint az Újvidéken élt író, irodalomtörténész, Bori Imre családja, vagy a neves vajdasági könyvkiadó, Bordás Győző.
A program nyitányaként Kemény István és Wirth Imre olvastak fel egy-egy saját verset, majd ezt követően Juhász Anna Bori Imre alakját idézte meg egy verssel: „Amíg voltál / te voltál az egyszerű jóság, a lángoló értelem, / a kúsza-csönd és mosolyláz szemérem, / a bonyolult és akaratos érdem.”
A moderátor vajdasági élményeikről, benyomásaikról kérdezte a résztvevőket. Száraz Miklós György válaszában a számára prózaíróként fontos Gion Nándort emelte ki, akit világszínvonalú írónak tart, és akinek – véleménye szerint – a Latroknak is játszott regénytetralógiája sokszínűségében és rétegzettségben Márquezzel, Krúdyval rokonítható.
„A sokszínűség, a sokféle vallás, nép, nyelv és a sokszínűség által kitermelt költő jut eszembe a Vajdáságról” – mondta Gion Nándorról Száraz Miklós György.
Wirth Imre arról a megérintettségről beszélt, amelyet mindig érezni szokott, ha olyan helyen jár, ahol korábban még nem volt, ugyanakkor első látogatása ellenére nyoma sincs benne az idegenségérzetnek, hiszen több vajdasági költő – Kontra Ferenc, Bencsik Orsolya, Sziveri János – révén tud kapcsolódni a térséghez. Kemény István gyermekkoráról mesélt, amelyet Érdligeten töltött. Ennek az időszaknak fontos szereplője volt egyik szomszédja, Csuka Zoltán, aki aktív részt vett a vajdasági élet megszervezésében, egyben ő volt az első költő is, akit ismert. Kemény az Állástalan táncos című, Hegyi Katalinnal közös beszélgetőkönyvében sokat ír a gyerekkort meghatározó kert-élményről, Juhász Anna erre utalva kérdezte vendégeit a lelkükben élő kertképekről.
Száraz Miklós György megosztotta azt a történetet, amikor kapott egy felkérést, hogy írjon Szülőföldem címmel a Kortárs folyóiratba, ő pedig rájött, hogy neki „nem szülőföldje van, hanem gyerekkora”. Éppen ezért nem tud egy kertképet mondani, mert legalább három-négy olyan helyszín szerepel az emlékei között, amely meghatározó volt számára. „Minden kert a maga módján gyerek-Éden” – mondta. Wirth Imre az Éden-képhez kacsolódva úgy fogalmazott: „A kert az, ami elveszett.” Számára azért fontos, mert az üres tér helyét jelenti, illetve azzal szembesíti, hogy hogyan lehet a gyerekkor élményét összekötni a felnőttkor értelmével. Tágabb értelemben pedig arról szól, ki tudjuk-e építeni a hidat múlt és jelen között, van-e közünk ma is ahhoz, ami egykor létezett. Kemény István is köti a száműzöttségérzést a kerthez, az ő gyerekkori emlékeiben az érdligeti kert egy romos, dzsungel hangulatú helyszín volt, amelynek enyészetét rendszerint felemlegették az őt körülvevő felnőttek. Ezt gyerekként nem igazán hitte el, és csak később látta be, hogy valóban folyamatosan pusztult, ugyanakkor rájött, hogy ő szerette ezt, mert közben mégis élt a kert.
A beszélgetés témái közül természetesen nem maradhatott ki a 200. évfordulóját ünneplő Petőfi Sándor és a Karaván idei mottójának – „Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás” – megvitatása sem.
Wirth Imre elmondta, hogy számára „a vigasztalás az, ami nem hazugság. Az önismeret, az önkép és minden, ami az igazság felé terel.” Petőfivel kapcsolatban a róla készült, nagyszabású Petőfi-kiállítást említette meg, amelyen a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként ő maga is dolgozott, és a munkafolyamat alatt meglepetten tapasztalta, mennyi közös vonás van Petőfi és József Attila között. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy aki ír, aktív írói fázisban kifosztja, magába szippantja környezetét, de legalábbis elkezdi érdekelni az, ami közös benne és az általa kutatott költőben, íróban.
Kemény István felidézte, hogy Petőfi 150. évfordulóján éppen ötödik osztályos volt, és akkor kezdtek el róla tanulni az iskolában is, sőt még a híres dagerrotípiája is ekkortájt került nyilvánosságra, ő pedig méltán érezhette úgy, hogy az egész világ Petőfi Sándorról szól. Az említett dagerrotípia gyermekkorában kint függött Száraz Miklós György szobájában, erről édesapája egy írását idézte az est moderátora. Zárásként Száraz Miklós György olvasott fel az Apám darabokban című regényéből.
Az irodalmi est úgy lett teljes, hogy négy alkalommal kapcsolódott a szövegekhez, a beszélgetés témájához Barabás Lőrinc jazztrombitás különleges zenei világa.
Fotók: Bach Máté / PKÜ
