Pedig ez a színes fal, amelynek elemeit az épület oszlopai miatt szinte börtönrács-szerű keretek veszik közre, sajnos túlságosan is ismerős képeket tár elénk. Háborús fotókat, romokat, kétségbeesett katonákat, még reményvesztettebb civileket, szép arcú, jobb sorsra érdemes nőket, gyerekeket, akik fegyverrel és kővel a kezükben születnek, tüzeket, amelyek nem az emberek melegedéséért égnek. Itt-ott egy-egy elhagyott ruhadarabot, cipőt, másutt még erőtől és hittől kigyúlt tekinteteket, akik hisznek abban, hogy békeszózataikat egyszer csak meghallja valaki. Ebben a siratófalban éppen sűrűsége miatt van valami nagyon sokkoló, mintha azt mondaná: nem lehet elég ezekből a képekből, nem lehet immunissá válni a szörnyűségekkel szemben.
A kiállítást az AFP francia hírügynökség szervezte, azoknak az ismeretlen fotósoknak a felvételeiből, akik, akárcsak a katonák, a harcok során estek el. Ezek a riporterek nemcsak maguk után hagytak nyomot, hanem azok után is, akik a képeken szerepelnek, és talán ma már ugyanúgy nem élnek, mint ők.
A sors fintora, hogy éppen szeptemberi elején kezdte figyelni lélegzetvisszafojtva egész Franciaország a két, Irakban elrabolt, azóta is fogva tartott újságíró sorsát. A párizsi városháza, az Hotel de Ville előtt napokon át gyűjtötte a Riporterek Határok Nélkül (RSF) szervezet az aláírásokat, követelve az újságírók szabadon bocsátását. A füzetekbe és nagy, földre terített papírlapokra írt üzenetek, bennük a soknyelvű Amerika- és terrorizmus-ellenes állásfoglalások és egyetemes békeüzenetek jól rímeltek a falról letekintő fotókra.
(MTI Panoráma - Göbölyös N. László)
