1940-ben a Szovjetunió belügyi népbiztosa, Berija elkészítette Sztálinnak szánt indítványát, mely 14700 lengyel katonatiszt és 11000 állampolgár legyilkolásáról szólt. Március 5-én mindketten szignálták a dokumentumot. A lengyel állampolgárok legyilkolása 1940. április 3-án kezdődött és egész májusban tartott, a börtönökben 1940 őszéig gyilkoltak.
Gyalog, marhavagonokban vagy teherautókon vitték el az áldozatokat a gyilkosságok színhelyeire, ahol a fiatalabb, erősebb tiszteknek a fejükre húzták katonai kabátjukat, kezüket pedig szovjet gyártmányú, egyenlő hosszúságúra darabolt kötelekkel kötötték hátra. A foglyokat a gyilkosságok előtt még beoltották hastífusz és kolera ellen, egyes elképzelések szerint azért, hogy elhitessék velük, nyugatra mennek. A kivégzések "halállisták" alapján történtek, a foglyokat egyenként végezték ki, maroklőfegyverrel tarkón lőtték őket.
A vérengzéseknek több magyar vonatkozása is volt. Korompay Emánuel tartalékos százados, a Varsói Egyetem magyar lektora is ott vesztette életét. Ő szerkesztette az első lengyel-magyar szótárt. A második világháború kitörésekor Korompayt tartalékos lengyel századosként mozgósították és a keleti határvidéken esett szovjet fogságba, s végül Harkovban lőtték tömegsírba.
A szintén magyar Orsós Ferenc patológus részt vett a tömegsírok vizsgálatában. A katyni jegyzőkönyv aláírásáért háborús bűnössé nyilvánították, és halálra ítélték, de végül nem végezték ki.
A szabad világ politikai okokból elhallgatta a szovjet csapatok cselekedeteit, azonban az amerikai és angol titkosszolgálat már 1943-ban tudta a valódi elkövetők személyét. A katyni bűntettet a Szovjetunió legfelsőbb állami és pártvezetőinek utasítására hajtották végre egy olyan ország polgárain, amely jogilag nem is állt háborús viszonyban a Szovjetunióval. A tömeggyilkosság ügye a nürnbergi per napirendjére is felkerült, de a szovjetek ott is a németeket vádolták a tömeggyilkosság elkövetésével.
A Csongrád megyei lengyel év alkalmából létrejövő kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Fekete házban.
