A film nem szenzációt akar, hanem az igazságot. Elmondani, leírni és filmre vinni is képtelenség azt, amire Emily Kassie és Julian Brave NoiseCat alkotása vállalkozott. Katolikus papok erőszakoskodtak a rájuk bízott indián kamasz lányokkal, és ha egy lány terhes lett, és megszülte gyermekét, elvették a babát, majd a szemétégetőbe dobták. Ehhez nincs nyelv, nincs kameraállás. Aztán mégis bele kell nézni a tűzbe, mégis találni kell hozzá nyelvet. Nem véletlen, hogy az áldozatokat aztán Ferenc pápa is fogadta. Bele kell nézni a felgyújtott templomok tüzébe is, amely épületek azután kaptak lángra, hogy újabb és újabb jelöletlen gyereksírokat találtak Kanadában, a Williams Lake-i Cukornádrezervátum közelében.
Itt működött a Szent József Misszió bentlakásos iskolája. Ed Archie NoiseCat, az egyik rendező édesapja azért maradt életben, mert valaki meghallotta a sírását, és kimentette a szemétégető melletti hulladékhalomból. Az iskolában a kisfiúnak csak száma volt, ahogy az összes többi indián gyereknek, akiket elszakítottak hatéves korukban a szüleitől, mert az állam nem bízott abban, hogy az apjuk és az anyjuk megfelelően nevelik a gyerekeiket.
Voltak tehát csecsemők is, akik a St. Joseph's falai között születtek. Ez pedig úgy történhetett, hogy a kamasz lányokat rendszeresen, évtizedeken át erőszakolták meg a papok. Az archív, propagandisztikus filmfelvételeken látható, hogy legalább 30-40 gyerek alszik egyetlen nagy helyiségben. A vallomások alapján tudjuk, hogy sokszor villanyoltás után mentek be a papok a gyerekekhez. A felügyelő testvérek látták, hogy mi történik, de lesütötték a szemüket, azaz asszisztáltak a lányok megrontásához. Ha a gyerekek az apácákhoz fordultak segítségért, azok mindig hárítottak, és másokhoz terelték őket, a lányok pedig előbb-utóbb rájöttek: senkire sem számíthatnak. A legtöbb, amit később elértek az áldozatok szülei, hogy áthelyezték az erőszakoskodó papot egy másik intézménybe, ahol ugyanazt folytatta, amit a korábbi iskolában is. A film bemutatja azt is, hogy az intézményvezetők tisztában voltak azzal, hogy a papok molesztálják és verik a gyerekeket, de az áldozatok valójában nem voltak fontosak egy olyan országnak, amelyik rezervátumba zárta az őshonos népeket, mert alacsonyabb rendűnek gondolta a fehéreknél.
A rezervátumba zárt, a társadalomból kiszorított őslakosok ezen belül is kaptak egy másik rezervátumot, a Szent József Misszió bentlakásos iskoláját. Csak a film végén derül ki, hogy Kanadában 139 (!), az Egyesült Államokban 408 (!) ilyen típusú iskola működött. Az utolsó intézmény Kanadában 1997-ben (!) zárt be. A vallomásokból megismerjük a fegyelmezésnek nevezett kegyetlenkedéseket, amikor is egy hatalmas pajtába terelték a gyerekeket, ahol kikötözték, majd megkorbácsolták őket. Sokan próbáltak megszökni, közülük többen halálra fagytak, sok gyerek pedig öngyilkos lett, vagy más módon tűnt el. A Sugarcane nem dramatizál, nem akar távolságot sem tartani a nézőtől, azt ajánlja, hogy ismerjük meg az indiánokat, fogadjuk el a meghívásukat az otthonukba, kísérjük el őket egy hosszú utazásra, amely családtagokhoz, volt iskolatársakhoz és Ferenc pápához is elvezetett. A pápa fogadta az indián küldöttséget, és bocsánatot kért tőlük az egyház nevében, de az indiánoknak maguknak kell sorsukkal megbékélniük, a sebek vagy begyógyulnak ettől, vagy nem.
A több szálon futó történet meghívja a nézőt, arra biztatja, hogy a szereplők mellett éljen, és hagyja, hogy az ő érzelmeik irányítsák a filmet. A film a dühöt, a megrázkódtatást, a kihordhatatlan traumákat jórészt tájképekkel illusztrálja, nem a könnycseppekre és a ráncokra nagyít rá a kamera, hanem inkább atmoszférákkal, lírai vágóképekkel mutatja meg, milyen az, amikor nemcsak a saját traumatizált gyerekkorral kell szembenézni, hanem több száz jelöletlen sírral is.
Fontos szerepe van az indián rituálék bemutatásának és Mali Obomsawin „beszélő” zenéjének is, amely egyszerre képes érzékeltetni az indiánok gyászát és a természet iránti elkötelezettségüket. Julian Brave NoiseCat és Emily Kassie filmjében megszólal két nyomozó, Charlene Belleau és Whitney Spearing, az ő elszántságuknak köszönhető, hogy napfényre kerülnek bizonyítékok. Szintén fontos megszólaló Rick Gilbert, a Williams Lake First Nation egykori főnöke, aki a St. Joseph's-ben tanult, és a forgatáskor elvégzett DNS-teszt vizsgálatakor szembesül azzal, amit mindig is sejtett: az apja az egyik pap. Ő az, akit Ferenc pápa audienciára hív a Vatikánba.
A filmben kevés a vigasztalás, viszont elhangzik egy mondat, amivel talán tudunk valamit kezdeni: Ezeket a tetteket emberek követték el, Jézus nem felelős ezért. Akkor sem, ha a missziós iskolában mindenki rá hivatkozott.
