Három alapvető pillérre épül a ház tematikája: kiállítás, előadóművészet és zenepedagógia. Miként ötvözi ezeket a januárban megnyíló intézmény?
A ház alapvető koncepciója a zenei ismeretterjesztés, a beavatás, amely akkor is tanít, ha közben szórakoztat. Az említett három szegmens pedig egymást erősíti. A koncerteknek is van didaktikus jellegük, azok is a felfedezés, a kísérletezés élményével szolgálnak a gyermek- és a felnőttközönség számára egyaránt.
A ház koncepciójának szellemi bázisát a kiállítások képezik. A Hang/dimenziók – zenei utazások térben és időben elnevezés tökéletesen visszaadja az állandó tárlat lényegét, amely végigvezet az európai és a magyar zene történetén, felvillantva a zenetörténeti szempontból mérvadó csomópontokat. Egy élménysétáról van szó, amely – ha van időnk elmélyedni benne – három órát is igénybe vehet, de ha valaki csak egy órát szánna rá, akkor is élvezetes tapasztalatokban lehet része. Talán túlzás volna azt állítanom, hogy ebben a kiállításban minden benne van, de ami az embert és a zenét összeköti az európai – és ezen belül a magyar – kultúrkörben, az fellelhető.
Egy ilyen nagyívű áttekintés – a terjedelmi korlátok miatt – nem válik szükségszerűen elnagyolttá?
Korántsem, hiszen a lényeges elemeket ragadtuk ki, amelyeket egyszerre többféleképpen: vizuálisan, hanghatásaiban és részletes leírásokban mutatunk meg, ezek egymást árnyalják, kiegészítik. 41 évig tanítottam zenetörténetet, és meggyőződéssel állítom: benne van a lényeg.
A koncepciónk középpontjában az utazás áll – a korszakokon átívelő történet időbeli útján túl a térbeli utazás élménye. De vannak konkrét utazások is. Gondoljon csak arra, hogy a 18. században, amikor az európai zenei központokat arisztokrata családok rezidenciái és a fejlett városok jelentették, a zeneszerzők egyikből a másikba utaztak. Mi magunk is postakocsin járhatjuk be Európát, és távcsövön leshetünk be a legfontosabb zenei központokba, játszóhelyekre, alkotók műhelyébe. Megalkottuk Európa 18. századi zenei „metrótérképét”, amelyen a vonalak kiemelkedő zeneszerzők életútjait vetítik egymásra. Egy terepasztalt is felállítunk, amely a virtuális valósággal operál. A kiállítás általános áttekintést kínál, ám mindig ott van a továbblépés, az elmélyülés lehetősége, erre a koncertjeink és a zenepedagógiai foglalkozásaink is remek alkalmakat kínálnak. Arra ügyeltünk, hogy a közös zenélés öröme, az élő zene lehetősége sok helyen felbukkanjon a házban.
Hogyan jelenik meg a házban az interaktivitás? Említene néhány példát?
Szervezünk nyitott programokat, amikor például be lehet állni énekelni egy kórusba vagy bekapcsolódni egy ritmusjátékba. A célunk az „edutainment”, vagyis a szórakoztatva tanítás. Ez persze egyre elterjedtebb. Nem találtuk föl a meleg vizet, a világ vezető zenei intézményei is keresik a közvetlenebb kapcsolatot a közönséggel. Ami egyedülálló, hogy a Magyar Zene Háza kimondottan ennek szellemében épült, és a koncepció egészét eszerint fejlesztettük. Nem kell megfeszülnünk, hogy a Zeneakadémia „felszentelt” falai között hogyan tudjuk a mai gyerekekhez, fiatalokhoz közel vinni a zene szeretetét.
Mert a ház kimondottan „játszótérnek” épült?
Attitűdjét tekintve igen, még ha ragaszkodunk is a magas szellemi színvonalhoz. Sokféleképpen közelítjük meg a zene élményét. Lesznek például olyan koncertjeink is, ahol civil foglalkozású – teszem azt: orvos vagy ügyvéd végzettségű – zenészek muzsikálnak majd, akiknek nem ez a hivatásuk, de méltó módon művelik, és örömüket lelik benne. A ház egésze a hanghatásokról szól, mindenütt akadnak eszközök, amelyekből hangokat csiholhatunk ki. Az épületet szabadtéri színpad veszi körül, ahol szép időben hétvégenként egész nap szól majd a zene. Az épület tehát távolról is zenére, szórakozásra csábít, és az építészeti megoldásaiból fakadó nyitottságával szervesen simul a park egészébe.
Hogyan használhatják fel a vizualitás már példaként is említett eszközeit egy elsősorban hanghatásokra épülő intézményben?
Ma már evidencia, hogy a fiatalok figyelmét legkönnyebben vizuális ingerekkel lehet megragadni, és – bár ellentmondásnak tűnhet – ezeket mi is használjuk az épület egészében és a kiállításainkon is. A tárlaton fejhallgatóval sétálnak végig a látogatók, így a zenével rendkívül erős atmoszférát teremtünk számukra. Csaknem háromszáz apró zenei példát tápláltunk be az ehhez használt programba – amelyet egy német cég fejlesztett számunkra –, éppen ezért mi a vizuális effektekre inkább a hanghatások kiegészítéseként, árnyalására szolgáló effektként tekintünk. A hangdómra is jellemző ez a sokszínűség: 360 fokban tudunk vetíteni a kupolaszerűen kifeszített vászonra, ami már önmagában lenyűgöző. A lényeg mégis a vászon alatt található több mint harminc hangszóró, amelyek páratlan hanghatást keltenek akár egy zenekar, akár egy falusi lakodalom, akár egy erdő atmoszféráját idézik meg. Az elektroakusztikus zene az utóbbi két évtizedben a könnyűzenében is meghatározóvá vált, a hangdóm elektronikus zenei kísérletekre is lehetőséget ad majd.
Nyitott az efféle zenére is?
Elsősorban klasszikus zenével foglalkozom, így mindent ahhoz mérek. De foglalkoztatnak a kísérletek, és a zenetörténet általam ismert igen nagy szelete biztos alapot ad ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mi az, ami értékes vagy történeti szempontból izgalmas, és mi az, ami talmi. Jó dolog felfedezni. Nem én találtam ki, hogy mindent mindig a szakértők rontanak el, de magam is tapasztalom. Sokszor éreztem az utóbbi években, hogy elmentem egy klasszikus zenei koncertre, az emberek lelkesen kérdezték: – Ugye milyen szép volt? Nekem viszont eszembe jutottak a harminc, negyven évvel korábbi, meghatározó koncertélményeim – Bernsteintől Szvjatoszlav Richterig –, és képtelen voltam azoktól elvonatkoztatva, felhőtlen lelkesedéssel élvezni az estét. Itt viszont megfordul a helyzet: én leszek a tudatlan, nyitott gyermek. Kodály Zoltán is szívesen idézte a régi mondást: „Ki miben járatlan, abban gyermek.” Ezeken a területeken ennek felszabadultságával mozgok.
A ház programjai széles közönséget szólítanak meg. Hogyan lehet elérni, hogy egy hétéves éppúgy örömét lelje a kiállításban, mint egy ötvenéves zeneszerető?
A kiállítás esetében rengeteg szakemberrel konzultáltunk, hiszen a koncepciónak kevés nemzetközi előzménye van. Nem arról volt szó, hogy képzőművészeti alkotások számára teremtsünk megfelelő bemutatási körülményeket, hanem magukat az alkotásokat is nekünk kellett létrehoznunk. Az állandó kiállításon azt céloztuk meg, hogy a 14 év körüli korosztály számára is érthető legyen. De emellett gondoltunk a kisebbekre és a tájékozott látogatókra is, tehát meggyőződésem, hogy egy család minden tagja talál magának érdekességet.
A többszólamúság megjelenését illusztráló templombelsőkben felcsendülő szerzetesi énekek azokat is lenyűgözik majd, akik ismerik a Notre-Dame-iskolát, Leoninus és Perotinus munkásságát. A programok sokszínűségétől pedig azt reméljük, hogy a Bach-rajongók ellátogatnak majd népzenei koncertekre, a popzene kedvelői pedig klasszikus zenei programokra. Ez egy kísérlet lesz, és talán nem naivitás azt remélni, hogy sikerül átjárást teremtenünk.
A zene háza attitűdje más, mint az akadémiai vagy koncertközpontoké. Úgy tekintek magunkra, mint ezek előkészítő fázisára. Ez egy kicsi intézmény, a nagytermünk háromszáz, a kistermünk százfős, az állandó kiállításra egyszerre legfeljebb százötven ember fér be, a hangdómba ötven. Ezt a személyességet szeretnénk a javunkra fordítani. Fél év múlva elmesélem, hogyan sikerült.
Az első időszaki kiállítás a magyar könnyűzene 1956-tól a rendszerváltásig tartó időszakát öleli fel. Ez mikor nyílik meg?
Jövő nyáron. A tárlat a Kádár-korszak, a három T időszakával foglalkozik, itt is kész már a forgatókönyv, de inkább azért döntöttünk a későbbi nyitás mellett, mert úgy éreztük: így is rengeteg színes, sokszínű programot tudunk majd nyújtani az ide érkezőknek. A két említett kiállítás közt pedig egy kreatív hangtér helyezkedik el, amolyan zenei csodák palotája, ahol mechanikus szerkezetekkel állíthatunk elő zenét. Része például egy orgona, amely egy egész „robotzenekart” szólaltat meg.
Nyitókép: MTI/Mónus Márton
