 |
Ács János a Győri Nemzeti Színházban tökéletesen korhű előadást rendezett, amelyben nem csak a grandiózus díszletek, estélyi ruhák és díszmagyarok utalnak félreérthetetlenül az első világháború előtti kor Pestjére és Bécsére, de még a darab ? ma néha már komolytalannak tűnő ? archaizmusai is mind a szövegkönyvben maradtak. Nem csak a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervezők munkája, a színészek szerepfelfogása, de a rendezés semmilyen más eleme sem segít közelebb jutni Ács koncepciójához, vagy egyáltalán felfedezni annak létezését ? választ adni arra a kérdésre, hogy a rendezőt vagy bárki mást miért pont ez a darab érdekelte, pont most és pont itt. Ez az előadás különösebb változtatás nélkül színre kerülhetett volna kilencvenkilenc éve is, mert nem vesz tudomást az azóta eltelt időről.
 |
| Töreky Zsuzsa, Bátyai Éva és Rupnik Károly |
A Györgyike drága gyermek miliőjében a manír a felszín, az álarc a napi viselet, így az emberi érzések ? a kétségbeesés, a harag és a kendőzetlen őszinteség más formáinak ? elő-előbukkanásai jelentik a drámai helyzeteket, ezek vihetnek mélységet egy-egy előadásba, s leginkább ettől válhat egy bemutató emlékezetesebbé azzal együtt is, ha ? mint most ? komolyabb tétje, súlya nincs is. Ám a színészek szinte végig egy regiszterben játszanak; Töreky Zsuzsa Györgyike anyjaként például ugyanazzal a hangszínnel, ugyanolyan modorral számol be arról, hogy lánya afférja miatt épp romba készül dőlni minden terve, mint amivel a következő mondatban sopánkodik azon, hogy cipője szorítja a lábát ? noha épp ekkor kéne először felbukkanni a magát a gazdagok világában megjátszó újgazdag nő mögül a szegénységéből minden áron menekülni próbáló anyának. Hasonlóképp Menczel Andrea Györgyikéje és az újdonsült férjet játszó Csankó Zoltán egy egész életről döntő, halálosan komoly veszekedéséből is hiányzik a tűz, mintha a mondatok nem belül kavargó érzések kifejeződései, hanem csak szavakra reakcióként adott újabb szavak lennének ? s ez mondható el a dráma minden előadott soráról. Sárközi József ?csábító? fiatal szerelmese is inkább színészként, mintsem hősszerelmesként vallja meg érzéseit Györgyikének. Az ő, Tersánszky László karaktere az előadásban egyébként is problémás, ugyanis a tizenéves Györgyike hasonló korú szerelmeként megírt fiút a színpadon őszülő hajú, a lánynál láthatóan jóval idősebb férfi játssza. Érdekes rendezői döntés volna, ha a nincstelen, sonkásszendvicset ebédelő, Bécsbe mindössze tíz koronával érkező szerelmes meglett férfi volna, hiszen ezzel a szerelmi kudarc után az újrakezdés is sokkal kétségesebbnek tűnne, az eltékozolt élet pedig még tragikusabbnak. Azonban ehhez legalább egy-két mondatot ki kellene húzni a szövegből (?együtt nőttünk fel, Györgyike?, ?szegény színinövendék [vagyok]?) ? ha ez nem történik meg, indoklás nélkül marad a különös szereplőválasztás, s ez legalább annyira rontja a kulcsfontosságú jelenetek hitelét, mint a teátrális szövegmondás, a mindenkire jellemző túlzott, színpadias gesztikuláció vagy a roppant díszlet megannyi haszontalan terében megtett, csak a ritmus megakasztására jó öles léptek.
 |
| Menczel Andrea |
De Györgyike végül elveszíti az illúziót, és megalkuszik azokkal, akiket megvetett. A színészek revelatív alakításai vagy a rendező erre irányuló útmutatása nélkül úgy tűnik, a drámai végkifejlet miértjéről utoljára talán csak Szomory Dezsőnek volt véleménye.
