Tetszett a Herscht 07769?
Korántsem annyira, mint Krasznahorkai László más könyvei. Bár az én életemben viszonylag új keletű az ismeretség az életművével, a régebbi munkái sokkal nagyobb hatással voltak rám. Elsősorban természetesen a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája, de az Északról hegy, Délről tó… is különleges olvasmányt jelentett számomra. A Sátántangóban, de tulajdonképpen Az ellenállás… esetében is a szürrealisztikusabb jeleneteknek, egyáltalán a történetnek ad nagyon jelentős súlyt a szociográfiai vonal, ahogy kirajzolódik a perspektívátlan, kilátástalan, nyomorgó társadalmi rétegnek az élete, amelynek végtére is egyik történelmi korszak sem tudta elhozni a változást.
A Herschtben, de a Háború és Háborúban sem éreztem hasonló tartóerőt, ami a szürreális vonásokat igazán hitelessé tette volna számomra. Ez utóbbiban, bár érteni vélem Korin György viszonyát Hermészhez és a hozzá kapcsolódó gondolatkörhöz, azonosulnom nem sikerült vele. Arra a fajta űzöttségérzetre és egyben fanatizmusra gondolok, ami egy levéltárost elvisz Gyuláról New Yorkba, hogy egy véletlenül megtalált, teljesen ismeretlen kéziratot az örökkévalóságba írjon. Bár ez utóbbi könyvek kevésbé szólítottak meg, nagy tisztelőjévé váltam Krasznahorkai László művészetének.
Ön soha nem érzett olyasfajta indíttatást, hogy valamiért akár a világ végére is elmenne?
Érdekes abban az élethelyzetben erről beszélni, amikor ezt nem lehet megtenni. Sok minden helyszínhez kötött, amit máshol nem tud megtapasztalni az ember, ezekért – ha igazán érdekelnek – most már én is szívesen elutaznék. Például sosem voltam még Bayreuthban, az ünnepi játékokon. Eddig nem volt meg az a fajta bátorságom, hogy ami érdekel, azt nyugodtan induljak el felkeresni a világban. Bizonyos helyekhez viszont inkább a kíváncsiságom hiányzik.
Az Ön kíváncsisága miben nyilvánul meg?
Leginkább a művészetre koncentrálódik. A művek iránti érdeklődésem nem lankad, de őszintén szólva sokkal kevésbé érdekelnek a különleges úti célok. Bayreuth is Wagner iránt érzett rajongásom miatt van a bakancslistámon.
Másfél éve debütált karmesterként Németországban, a Brandenburgisches Staatsorchester élén. Akkoriban azt tervezte: posztgraduális képzésre megy Németországba.
Most is ez a terv, de a felvételi vizsga a járványügyi nehézségek miatt többször kútba esett. Az elképzeléseimről egyébként a járvány óta óvatosabban nyilatkozom, hiszen másfél éve napról napra változnak az életkörülményeink, ezért a szakmánkban ez az időszak a tervezhetetlenség és az átláthatatlanság tébolyában telik. Pedig a muzsikusok jobb esetben nem hétről hétre dolgoznak, hanem általában már ilyenkor tudják, hogy mit csinálnak következő év júniusában, sőt olykor még egy évvel később is.
Ez számomra rémisztően hangzik.
Ez csodálatos dolog! Egy koncertműsorra való felkészülés ideális esetben nem néhány hét, hanem egy hosszú, sok hónapig tartó tanulási és érlelési folyamat. Az, hogy már most tudom, hogy 2022 novemberében Ravel Daphnis és Chloéját fogom vezényelni, más viszonyt alakít ki a mű és köztem. Attól a pillanattól fogva, hogy megkapom a felkérést, úgy érzem: dolgunk van egymással.
Mindennek utánaolvas?
Miért, van, aki nem?
Bizonyára van, aki erősebben hagyatkozik az intuícióra vagy a korábbi interpretációkból leszűrt következtetésekre.
Aki nem a művel és annak hangjaival foglalkozik, hanem inkább szénné hallgatja Beethoven Negyedik szimfóniáját Carlos Kleiberrel, az maximum egy jobb utánzatot fog tudni létrehozni a koncerten. Másfelől viszont bármennyire is igyekeznünk kell elvonatkoztatni mások interpretációitól, és a magunkét létrehozni, sok esetben mindenképpen szükséges ismernünk a régiek felvételeit. Most éppen egy megbeszélésről érkeztem. Petrovics Eszter A mi Kodályunk című dokumentumfilm-sorozata második részén dolgozik, amelyben nekem adatik meg az a megtiszteltetés, hogy elvezényelhetem a Psalmus Hungaricust.
Ha nem ismerném a Kodály által vezényelt felvételt, pusztán a partitúra alapján sok interpretációs kérdés előtt értetlenül állnék, és még így is számtalan megoldásra váró problémát tartogat a mű. Kodály saját előadása mellett többek között Ferencsik, Kocsis, Kertész István és Eötvös Péter felvétele is mind-mind rendkívül tanulságos, viszont origó egyik sem lehet számomra: az csakis a partitúra. Aki csak más interpretácóira hagyatkozik, az mit szeretne maga hozzátenni a műhöz? Ha valaki például az előbb említett Carlos Kleiber Denevér-nyitányát utánozza, miért az ő előadását hallgassam meg, és miért ne Kleiberét?
Mindig hozzá lehet tenni valamit? Például a diplomakoncertjén Beethoven 3. (Esz-dúr) szimfóniáját vezényelte, amelyet lelkesebb koncertlátogatók is kívülről fújnak.
Ha meghallgatja két színész előadásában ugyanazt a verset, olykor teljesen más hangvételű, sőt akár jelentésű szöveget hall. Zenészként ezeknek az új értelmezéseknek, a darab új vetületeinek a megmutatása a nehezebb feladat, hiszen egyrészt kevesebben „beszélik” ezt a nyelvet a közönség tagjai közül, másrészt a megfelelő zenészi hozzáállás szerint igyekszünk ragaszkodni a partitúrában leírtakhoz. Nem így a színházban, ahol mindig az adott előadáshoz szabják a művet, és a rendező kénye-kedve szerint húzhatja a szöveget a dramaturg. Mi viszont sokkal ritkábban és csak sokkal kisebb léptékű változtatásokat engedhetünk meg magunknak. Ilyen értelemben például a Hamlet mint mű nem egy formában létezik, hiszen már a fordítás, de minden egyes bemutató is eredményezhet új szövegformát. A zenében ez nincs így.
Ezen a ponton mindig felmerül a kérdés, hogy a partitúra az asztalon már a zenemű-e, vagy hogy a dráma szövegkönyve a papíron maga a Hamlet-e. Egyfelől igen, hiszen mindkét esetben a leírt szöveg alkotja meg és determinálja az ahhoz szorosan kapcsolódó és a személyes előadás által létrejövő egyéb jelentéstartalmakat. Másfelől azonban csakis az ember által létrehozott előadás, tehát a zenemű eljátszása vagy a dráma elmondása keltheti életre a műnek azon részleteit, amelyeket a kottaírás vagy az írott szöveg nem képes. Minden előadás emberek által jön létre, éppen ezért kódolva van bennük az esetlegesség és egyfajta személyre szabottság. Viszont ha ezt az esetlegességet vagy személyességet az előbb említett szavalás példája kapcsán inkább új irányok kiindulópontjaiként fogjuk fel, akkor – a laikus számára is – pillanatok alatt világossá válik, hogy mindig megvan a személyre szabott lehetőségünk új formát, új jelentést adni a műveknek zenei téren is.
Amikor egy zenekarral próbálni kezd, hosszan beszél a művekről?
Nem. Ha az ember a próbán monológba fog, akkor a zenészeknek lankad a figyelmük, olykor még telefonozni is nekiállnak. Szeretem, ha a zenészek értik, mit miért kérek tőlük, ha képesek az instrukciókat valamilyen egészbe illeszteni, de jobb esetben a próba nem arról szól, hogy kiselőadásokat tartok. Néha azonban megteszem, és ha ennek az az eredménye, hogy az azt követő eljátszásnál megszólal, megtörténik, amit hallani szerettem volna, akkor megéri.
Nem szubjektív, hogy valami „megtörténik”-e?
Bizonyára, de azt hiszem, hogy a különleges pillanatokra minden érzékeny zenész felfigyel, és szerencsére a magyar zenekarok művészeinek jelentős része ilyen.
Emlékszik az elhatározásra, amikor a zongorázástól a karmesterség felé fordult?
Ez nem egy adott pillanatban megszülető elhatározás volt, hanem lassú megsejtés. Kesselyák Gergely vezényelt az Operában egy Don Pasqualét. Az Operaház és az előadás miliője is nagy hatással volt rám, nem beszélve az operaműfajról, amit azóta is különösen szeretek.
Mégsem meghatározó Ön számára az opera.
Ez nem rajtam múlik. A Coopera Szöktetés a szerájból produkcióját a járvány miatt nem tudtuk kijátszani, idén februárban a Bánk bánjukat is vezényeltem volna Győrben, de a vírus ezt is elvitte. Ezeket a lehetőségeket Silló István, a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója nagyvonalúságának köszönhetem. A tervezett Erkel színházas debütálásom hasonló okból elmaradt. Ott is a Szöktetést, Vecsei H. Miklós rendezését vezényeltem volna.
Egy karmester nem keresheti a színházi lehetőségeket?
Németországban klasszikus, jól bejáratott útja van ennek. Egy zongorázni jól tudó karmester elmegy egy színházhoz először korrepetitornak, majd szintet lép: korrepetitor lesz vezénylési kötelezettséggel, aztán másod-, majd első karmesterré válik, végül pedig főzeneigazgató lesz. A fiatalok nem egy intézményen belül másszák meg a ranglétrát, hanem Németország-szerte pályáznak meg állásokat, és az új pozícióval sokszor új színházhoz kerülnek.
Ez az előnye vagy a hátránya a rendszernek?
Egyfelől rendkívül jó, hogy fiatalokat helyzetbe tudnak hozni, másfelől én féltem a generációnkat a korai kiégéstől: ez világszintű probléma. A piac megjelenése a komolyzenei szférában sok pozitívuma mellett azt is magával hozta, hogy bizonyos fokig mi, fiatalok az idősebbekkel és tulajdonképpen az egész világgal fel kell vegyük a versenyt, ezért minél korábban érettnek, felkészültnek, tapasztaltnak kell lennünk. Így hamar eljutunk oda, hogy irreális elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. A megfelelési kényszerbe pedig belerokkanunk majd. Ráadásul a karmestereknél ez különösen nehéz, hiszen a korral, érettséggel és tapasztalattal nagyon sok szakmai problémánk megoldódik magától, de ezt csak a megélt évek hozhatják magukkal.
Ennek ellenére uralkodó tendencia, hogy ha bizonyos életkorig nem vezényel az ember bizonyos szintű zenekarokat, akkor utána már ritka, hogy szintet tudjon lépni. Az Y generáció éppen ezért mindent a lehető legrövidebb úton akar elérni, és lehetőleg azonnal, hiszen a világunkban uralkodó haszonelvűség azt tanítja, hogy a legkevesebb munkával a legtöbb hasznot kell produkálnunk a lehető legrövidebb idő alatt, és ha kevésbé vagyunk hatékonyak, mint tavaly, akkor bajt érzékelünk. Ehhez még az is hozzájön, hogy sokan mindent kizárnak a szakmai munkájukból, amiben benne rejlik a hibázás lehetősége, mert az akár a felfelé ívelő karrierbe kerülhet. Inkább választanak egy „profi” utat, ami ugyan kevéssé lesz őszinte vagy hiteles, de a piaci sztenderdeknek megfelel; nagyjából úgy, ahogyan a társadalom egy része tökéletesnek hazudja magát és az életét a közösségi médiában. Így jelentős művészi teljesítményeket nem lehet létrehozni, hiszen azok alapja a kendőzetlen önreflexió.
Az Ön pályája éppen erre a felpörgött ritmusra példa, hiszen huszonöt évesen már visszatérő karmester számos hazai szimfonikus zenekar élén.
Igyekszem magam olykor szándékosan visszafogni. Ez az űzöttség (nem a hermészi értelemben!) nekem kifejezetten rosszat tesz. Szeretnék egyensúlyt találni: sem azt nem hagyni, hogy túlságosan sodorjon az ár, sem nagyon visszafogni magam, hogy végül a partvonalra sodródjam. Utópisztikus elképzelés, de abban hiszek, hogy ha elhivatottságból és szeretetből kemény munkával vért izzadok a szerzőért és művéért, akkor a feladataim által megteremthetem magamnak azt az életritmust, amelyben a munka olykor kíméletlen tempója és a szemlélődő élet harmonizálhat egymással.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
