Ám először kerüljön ide azoknak a listája, akik a száznyolcvan percből néhányat megkellemesítettek. A ringatóan békebeli módon játszó Zsoldos Bálint és Trio Midnight (bár azért improvizációt sem illik túl sokáig húzni). A Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band, amely bebizonyította, igenis létezik átjárás az operett, a magyar nóta és a jazz műfajai között. Behumi Dóri, Kozma Orsi, Váczi Eszter, akik nem akartak hozzátenni semmi különös pluszt a három dalukhoz. (Bár némi koreográfiára azért nem ártott volna.)
De leginkább és mindenek fölött és legsőt a forrónadrágban színpadra lépő Péterfy Bori, aki Love Bandjével ritka pofátlan (de milyen jófajtán pofátlan) módon az Ahol az ember felmászik a fára... kezdetű Ábrahám-melódia és Te rongyos élet medley-jét egy szintén múlt századi és szintén stigmától nem mentes zenei stílus tiszavirág-életű képviselőinek számával, a 2 Unlimited No limitjével bevezetve a klasszikus szövegeket Budapest jelen közlekedési és közérzeti állapotaira írta át. (A Palya Bea elkövette, valószínűleg szellemességnek szánt, de inkább kínos ízlésficamot mutató Én vagyok a jó királyfi/-lány és a Forró szél-főcímdal beépítése - előbbi a Ringó vállú csengeri violám, utóbbi a Délibábos Hortobágyon esetében - viszont inkább a szánalmas megaciki kategóriája.)
Kínos apróság, hogy ha Homonnay Zsolt nincs megfelelő hangi kondícióban, akkor az Adagio értékelhetetlen, a Solti György fúvósegyüttes inkább fújjon, Farkas Róbert meg hegedüljön és harmonikázzon, de ne rappeljen, mert produkciójuk hiteltelenebb, mint amikor Zana Zoltán gengszternek, LL Junior pedig lehetséges Billboard-listavezetőnek akar látszani.
